A tűz



Rovatunkban folytatjuk a Pattern Language című könyv (Christopher Alexander és mások: A Pattern Language. Towns, Buildings, Construction. New York, 1981, Oxford University Press) lapunk választott témájára vonatkozó részleteinek közlését.

Manapság gyakran válik a tévé a lakás középpontjává, pedig csupán gyenge pótléka annak, ami valóban egy szoba élő és ragyogó központja lehetne.

A tűz egyedülálló, semmivel sem helyettesíthető jelenség. A tűz utáni vágy csaknem olyan alapvető, mint a víz igénye. A tűz – hasonlóan a fákhoz, más emberekhez, egy házhoz vagy az égbolthoz – az érzelmek próbaköve.

A hagyományos tűzhely azonban kiment a divatból, az újakat pedig gyakran különleges luxustárgyaknak tekintik. Talán ez magyarázza, hogy miért helyezik el olyan ügyetlenül ezeket az új mintadarabokat – "kiállítási tárgyakat". Ha kívülállóként tekintünk rájuk, a környezetükhöz nem illeszkedő, utólagosan kitalált dísztárgyaknak tetszenek.

A legmeggyőzőbb gondolatokat a tűzről Gaston Bachelard könyvében, A tűz pszichoanalízisében találtuk. A tőle vett hosszabb idézettel szeretnénk alátámasztani érvelésünket.

"A tűzhelyen lakó tűz kétségkívül az emberi álmodozás első megtestesítője, a megnyugvás szimbóluma és hívogatása. Az ember nehezen adja át magát a megnyugvást sugalló gondolatoknak, ha nem teremt alkalmat, hogy a lángoló fahasábokat nézve álmodozzon. Véleményünk szerint aki nem szokott időről időre a lángokba révedni, az a tűz elsődleges és igazán emberi értelmét hanyagolja el az életben. Persze a tűz melegít és kényelmessé teszi dolgokat. De az ember ennek igazi értelmére is csak egy hosszú "lángokba-révedés" után ébred rá. Akkor érzi át, hogy mit kaphat a tűztől, amikor térdére könyökölve kezébe támasztja a fejét a lángok előtt. Ez a beállítottság a távoli múltból öröklődik mindnyájunkba.

Figyeljük meg a gyerekeket. Viszonyuk a tűzhöz még természetes, semmi sincs benne a Gondolkodó hozzáállásából. Egészen sajátos figyelem ez, amelyben semmi közös nincs a vizsgálódó figyelemmel. Manapság nagyon ritkán szolgál bármi is a szemlélődés alapjául, és ritka a megfelelő alkalom. A tűz mellett az embernek le kell telepednie, elalvás nélkül megpihennie, és álmodozásba merülve adózni a tüneménynek…

Az ésszerű, haszonelvű gondolkodás hívei persze nem egykönnyen fogadják el a fenti gondolatmenetet, annak idealizáló keretét. A tűz jelentőségének pontos tisztázásában a gyakorlatra fektetik a hangsúlyt, felhívják figyelmünket sokoldalú használhatóságára: nemcsak meleget ad, hanem porhanyóssá süti a húst és így tovább. Az ilyen funkció szerint tervezett komplex tűzhelyek azonban már kizárják az álmodozás lehetőségét.

…A kéményből kilógó horgon ott lógna a fekete bogrács. A háromlábú főzőedény a forró parázs fölé állítva. Orcáit kidagasztva, vascsővel fúvogatva a tűzre, nagyanyám élesztgetné az elalvó lángokat. Mindennek egyszerre kellene készülnie: a krumplinak a húshoz, a család asztalára. A friss tojás lenn, a hamuban nekem sülne… Azokban a napokban, amikor rendesen viselkedtem, előhoznák a palacsintasütőt. Háromszögű formájával leszorítaná a tűz vörösen izzó nyelveit, amelyek olyanok, mint a kardliliomok szirmai. Aztán az elkészült palacsintákat köténykémben forgathatnám, melegítené az ujjaimat, ajkaimhoz érintgetném. Igen, valóban tűzzel táplálkoznék, aranyával, illatával, sőt pattogásával is, miközben a forró palacsintát majszolnám…

És ez mindig így van, amikor – valamiféle rendkívüli élvezetként – a tűz az ember barátjaként jelenik meg. Nem csak a sütés-főzésre, nem csak azért, hogy porhanyóssá és ropogóssá tegye a dolgokat. A tepsiben aranyló kéreg képződik, az ember ünnepeihez tárgyi megtestesülést kínál. Amennyire időben vissza tudunk pillantani, a konyhaművészet mindig sokkal magasabb értékeket jelentett, mint a táplálkozás élvezeteit – és ez örömteli. A nélkülözhetőre szánt energia (a nélkülözhető meghódítása) nagyobb szellemi élményt, izgalmat ad, mint a szükséges megszerzése. Az ember a vágyakozások teremtménye, nem a szükségleteké.

Tovább lépve, a kandalló tüzébe révedés már visszahúzódás, ami jóval filozofikusabb magatartás. A szemlélődő ember számára a tűz a hirtelen változás, ugyanakkor a folyamatosság, a körülmények alakulásának példája. Kevésbé monoton és kevésbé elvont, mint a csobogó víz, sőt, gyorsabban változik és fejlődik, mint a fiatal madár, amelyet naponta látunk a fészkében. A tűz (a vízzel szemben) a változást sugallja, az idő múlásával gyorsuló változást, és minden létezőt ehhez a gondolathoz juttat el: önmaga végső kérdéséhez. Ilyen összefüggésben az elrévülés valóban bűvöletessé és drámaivá válik, felnagyítja, felmagasztosítja az ember rendeltetését, összekapcsolja a kicsinyt és a nagyot, a kandallót és a vulkánt, a fahasáb életét és a világ létét. Az elbűvölt ember halotti máglyájának hívását érzi. Számára az elhamvadás több, mint a változás; a megújulás kapuja…

A szeretet, a halál és a tűz egy helyről erednek. A lángok szívében áldozattá válva a főnix az örökkévalóságról vall nekünk. Ez a nyomtalan, teljes halál a garancia arra, hogy személyiségünk egésze több a láthatónál (egész személyiségünk továbbindul). Mindent elveszíteni annyit jelent, mint mindent megnyerni. A tűz tanítása világos: Minden tapasztalat, minden szeretet vagy erőszak megélése után eljön az idő, amikor mindent fel kell adni, tenmagadnak kell megsemmisülnie…"

Más, hétköznapibb, kézzelfoghatóbb nézőpontból beszél a tűz fontosságáról egy háziasszony:
"A téli hónapok idején, amikor a gyerekek gyakran szorulnak be játékaikkal a házba, sokszor megesik, hogy késő délután már nyűgössé és ingerültté válnak játék közben, és vadulnak vagy csaknem hisztérikussá válnak az unalomtól. Ilyenkor tüzet gyújtok a nappali kandallójában, és beküldöm a gyerekeket, hogy nézzék. A tűz fellobbanása nélkül folytatták volna a veszekedésüket, és az egész lakást bolondokházává változtatták volna. A kandallóban lángoló tűz azonban gondtalan elfoglaltságot adva leköti és megnyugtatja őket. Nézik, amit a tűzben láthatnak, valaki mesél nekik. Lassan lecsillapodnak, és békében hagynak a vacsora elkészítésének munkájával. Határozottan hipnotikus, bűvös dolog ez."

Természetesen számot kell vetnünk a ténnyel, hogy a világ sok részén a fa- és széntüzelésű tűzhelyek nem tartoznak az ökológiailag megfelelő megoldások közé. Szennyezhetik a levegőt, esetleg nem fűtenek kellőképpen, kimerítik a fakészleteket. Ha az otthoni tűz szokásához ragaszkodni akarunk, akkor meg kell találnunk a módját, hogy a tűzifakészleteket pótoljuk. Például a tüzelés szokását a ház körül és szerte a közösségben található hulladékokkal, papírral, rongyokkal, fatörmelékkel, fűrészporral is művelhetjük. Azaz, ha a tűztől kapható érzelmi élményekre vágyunk, meg kellene tanulnunk a tűzhelyre koncentrálni minden éghető anyagot, amelyet egyébként kidobnánk a környékünkön. Könnyű kitalálni olyan egyszerű kézi prést, amellyel az emberek házilag hasábokká tömörítik a hulladékot, hogy kiadósabbá tegyék a tüzet.

Ha már van valamilyen tűzhelyünk, még ha az valami egészen egyszerű is, de mégis nyitott – hová állítsuk fel? Négy szempont kínálkozik megfontolásra:
1. A fő tűzhelyet a ház közös területén kell elhelyezni. Ez lehetőséget teremt arra, hogy a család tagjai itt összegyűljenek, és amikor a tűz ég, ellenpontot biztosít a közös időtöltéshez, a társalgáshoz is.

2. Ugyanakkor a tűzhelynek azok számára is láthatónak kell lenni, akik a helyiségen átjárnak vagy szomszédos helyiségben – különösen a konyhában – tartózkodnak. A tűz egybegyűjti az embereket és ezzel családiasabbá formálja a pillanatot. A helyiségen átsétáló számára is jó látni a tüzet. Amikor a család összeül az esti étkezésre, eljön egy időszak az estében, amikor örülnek a tűznek, a tűz által kialakított hangulatnak. A tevékenységek súlypontja a konyha és a tűz közé kerül.

3. Gondoskodjunk róla, hogy legyen tér az emberek számára szembeülni a tűzzel, és ezt a teret ne szelje át az ajtók vagy szomszédos helyiségek közti átjárás.

4. Biztosítsuk, hogy a tűzhely akkor se legyen kihalt, amikor nem ég benne tűz. A tűzhely tűz nélkül – tele hamuval és sötétséggel – taszítja az odaülőket, hacsak a tűzhely felé fordított székből a tűz kihunytával is nem látszik valami egyéb – egy ablak, kilátás vagy valamiféle tevékenység. A tűzhely köré rakott székek csak így formálnak olyan helyet, amely mind a tűz lobogásakor, mind anélkül stabil élő ív.

Tehát alakítsunk ki tűzhelyet egy közös helyiségben, talán a konyhában, ahol természetes súlypontot biztosít a beszélgetésekhez, az álmodozáshoz és a töprengéshez. Úgy válasszuk meg a helyét, hogy a társas tereket és helyiségeket maga összekapcsolja körül – mindegyikre sugározva ragyogásából.

Még ahol a hagyományos nyílt tűzhely nem is alkalmas fűtésre, mert elavult, vagy alig akad tüzelőanyag, ott is meg lehet találni a módját, hogy hulladékot, papírt, fatörmeléket és kartonpapírt tüzelővé formáljunk, és még az illata is kellemes lehet – némi természetes gyanta segítségével egy házi présben. Minden éghető szerves anyagot égessünk el, amely nem alkalmas a komposztálásra, így a házba érkező minden anyag maradéktalanul hasznosul, akár talajtápanyagként, akár éghető anyagként (valójában a tűz hamuja is a komposztba kerülhet).

A rejtekhelyek

Az emberekben élő igény, hogy otthonaikban rejtett életet (is) élhessenek. Legyen egy hely különleges esetekre, amelyet csak rendkívüli pillanatokban tárnak fel.

Mély benyomást tesz az emberre az olyan otthon, ahol van ilyen hely. Arra hív, hogy valami értékeset halmozzunk fel ott, rejtegessük és csak keveseknek engedjünk ide bepillantást. Lehetővé teszi, hogy valami értékeset és teljesen személyeset tartsunk itt, amelyet nem fedezhet fel bárki, míg csak azt nem mondjuk: "Szeretnék mutatni neked valami különöset" – s aztán elmeséljük a dolog hátterét.

Nagyon komoly igazolását találjuk Gaston Bachelard A tér költészete című művében annak, hogy ez az igény mennyire valóságos: "A fiókos szekrények, ládák, ruhás- és gardróbszekrények a bensőséges álmodozások mérhetetlen és megfejthetetlen raktárainak tűnnek.

A gardróbszekrények polcai, az asztalfiókok és a kettősfenekű ládák a titkos lelki élet igazi elemei. Ezek és az ezekhez hasonlóan kedvelt egyéb rejtekhelyek nélkül a belső, rejtett élet tárgyi (tárgyiasulási) lehetőségeit veszítené el. Furcsa nemű, személyes levegőjű tárgyak ezek. Hozzánk hasonlóak, általunk és értünk léteznek, a meghittség légköre veszi körül őket …

Ha helyet keresünk egy ajándék számára, nem nyitjuk ki minden előkészület nélkül a ruhásszekrény legfelső ajtaját. Oda benézni olyan, mint amikor a vörösesbarna héj mögött igazi fehér mandulát fedezünk fel. Felnyitása a rejtőző fehérség élményét adja.

Egy kis dobozokról, szelencékről, fiókokról szóló antológiának külön lélektani fejezetet is tartalmaznia kellene. Ezek a bonyolult mestermunkák a titkosság igényének, a rejtett helyek intuitív érzékének legegyértelműbb tanúi. Nem pusztán a jól őrzendő birtoktárgyak tárolásáról van szó. Nem létezik olyan zár, amely komoly erőszaknak ellenállhatna, hiszen minden zár lopásra szóló felhívás. A zár ez esetben egy lélektani küszöb …"

Legyen egy hely a házban, bármilyen kicsi is, amely zárható és rejtett. Egy hely, amelyet gyakorlatilag lehetetlen felfedezni, amíg a tulajdonos meg nem mutatja. Egy rejtekhely, ahol a ház archívuma vagy egyéb fontos titkok biztonságban vannak.

A titkos rejtekhely klasszikus fajtája a félretolható lap, amely a fal üregét takarja, a szőnyeg alatti csapóajtó, a rejtekajtó, a helyiségek közé beépített szekrények, a vastagított külső falak.


Ökotáj, 31–32. sz. 2003. 111–116. o.