Tóbiás Áron

ÉDENKERT-TEREMTŐ ÁLMOK
Németh László reálutópiái

Kevés írónál tapasztalható szinte kézzelfoghatóan, hogy nem elégszik meg csupán lávaszerűen feltörő gondolatainak közreadásával, hanem a körülötte burjánzó világ, egyúttal a történelmi múlt és a kitapintható jövő megragadásával teljességre törekszik. Mindez ráillik Németh László munkamódszerére.

Már első írásainak egyikében, huszonnégy éves korában, diplomás orvosdoktorhoz illően laboratóriumi metszetekben láttatja Móricz Zsigmondot annak negyedszázados literátori jubileumán: "Öröklött képességei: az alkat; gyermekkorának emlékezetnépesítő élményei: a szülőföld; az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő áramlatok: a kor akarnak művé öröködni és hatni benne..." Természettudományi tanulmányaihoz híven, röntgenkészülék módjára tapogatja körül önmagát is, ahogyan egyik, ugyanebből az időből (1925) származó, kiadatlan kézirata bizonyítja: "A fejlődő szellem váratlanul bukkan aranymezőkre. Távoleső ismereteink, különböző szemléletet igénylő munkáink közt néha meglepetésszerűen találjuk az összefüggések érchídját. Ami világos, hívő célként áll előttünk, elveszti értékét, de új oldalutak, melyek eleinte egy-egy ötlet szerénységével lapulnak meg fejlődésünk útjában, nyílt horizontok felé vivő Via Appiának bizonyulnak." Ez a váratlanul felbukkanó Via Appia Németh Lászlót igazi és egyetlen nagy szenvedélye, az írás mellett -- hiszen tollával mindent, azaz önmagát, sorsát, nemzetét, magyarságát, továbbá politikát, irodalmat, világjelenségeket szolgál -- elvezeti egy reálutópista úthoz, Kert-Magyarországhoz.
Ez az Út előbb természeti színpadképbe illő látomás, később ide-oda kanyargó ösvény, majd jobbra érdemes közösséget -- kapásokat, telepeseket, kertészeket -- megmozgató utópia, végül műveibe (tanulmányok, regények, színművek, naplójegyzetek) beépülő realitás. Ennek az Eszmének talán legkidolgozottabb megfogalmazása az az 1935-ös tanulmánya (Életcél), még a két háború közötti, "boldog békeidők"-ből, amelyben a huszadik század legfontosabb sűrűsödési pontját keresi: "A keresztesháborúk területe a Kelet volt, a reneszánsz Európa, a kapitalizmusé: az anyagban szunnyadó kontinens, Amerika a gőz, benzin, elektromosság világa. A mi területünk: az új, az embermilliókat felszívó világ: a Kert, a minőség-földművelés. A föld milliókat küldött fel a városokba, de ma még több milliót hajlandó kertjeibe visszavenni." Majd refrénszerűen megismétli: "A Kert éppolyan nagy jelképe a mi századunknak, mint az előzőnek: a gyár."
Ezek a kérdések már a Tanú-korszak kezdetétől (1931-1933) izgatják, az alapozó tanulmányok -- Szophoklész, Arisztophanész, Dante, Goethe, Proust, Ortega -- foganása közben. Legtöbbjük kihordásának és megfogalmazásának helyszíne ugyanis egy kert, amelyet egy jól működő budapesti vendéglő alapellátását szolgáló, takaros rendben tartott birtok vesz körül. A helyszín: a Duna-kanyarhoz és a Pilis-hegységhez közel eső Sátorkőpuszta, apósának, Démusz János vendéglősnek frissen szerzett birtoka. Hatvanholdas szántóföld, vízvezetékkel ellátott, tizenhat holdas kertészet, halastó. Magtár, gépszínek, ugyancsak vízvezetékkel ellátott tehén- és lóistálló. A pázsitos díszkerttel körülvett kis kastélyban tölti az 1931-es esztendő nyarát feleségével és néhány hetes Magda lányával a boldogságban fürdő apa, Németh László:
"A paradicsomi állapothoz nekünk az hiányzott, amit Ádám és Éva csak a kiűzetés után kaphatott meg: ez a piros tenyereivel keservesen kapkodó kis teremtés, akit én az anyja unszolására egyszer-kétszer, ha megnéztem, s a tudatot, hogy van mégis, ott hordoztam magamban egész nap, akár a felesdinnyés kunyhója előtt mértem hajnalban a dinnyét, akár a szőlők közt róttam a homokot, szép angol kiadású Homéroszommal a kezemben." S a görög idill betetőzése: "a halastóból az éjszakában gazdálkodó béresek rég kilopták a halat, de fürdésre még jó volt, partján, a nagy babiloni fűz alatt félmeztelen heveredhetett az ember, míg a meztelen Odüsszeusz és Nauszikkax kalandját olvasta, vagy a kolónoszi ligetben panaszkodó Oidipuszt hallgatta, a ragyogó díszletek alatt fölbuzgó fájdalmában."
Majd telnek az esztendők, az író számára az 1932-ben megindított folyóirat, a Tanu évei, és miután közre adattak a nagyívű politikai tanulmányok (A kapitalizmus vége; A huszadik század vezérjelenségei; A magyar rádió feladatai; Három kortárs -- Spengler, Maritian, Sztalin; Helyzetkép; A reform; Magyarok Romániában stb.), más szemmel nézi ugyanezt a birtokot 1935 nyarán, a Tokajból érkező "kapások" láttán: "Hátrafelé igyekeztem a szőlők közé. A fa: fa, de a szőlő, az levél és láthatár. Az út ribizlibokrain már ott maszatolt néhány korán kelt tanyai gyerek. Le kellett térnem az útról, hogy a rajtért gazda szerepét elkerüljem. Lopjatok, kicsinyek, mondtam magamban, a reggel és a demokrácia hosszútűrésével. Ők észrevettek, rám bámultak s ott ragadtak a bokroknál. Ez már bosszantott: nem ismernek vagy nem félnek tőlem? Még messzebb kerültem, hogy ne is láthassanak. Fönn a dombon már dolgoztak: kis csapat húzódott, férfiak, nők, lassú rajvonalban, a bal karjukon lógó rafiával a szőlőt kötözték, s át-át kiáltoztak még egymásnak; most lehet, amíg el nem nyomja őket a nap. A gyerekek nyilván hozzájuk tartoztak; s azért bámultak vissza olyan bátran, mert szüleiket a közelben tudták, s amit a szülő hírével tesz az ember, nem lehet tilos. A szülők viszont a hajnalt nem tartották az urak napszakának..."
A további leírásból kitűnik, hogy a tokajiak tavasszal érkeztek, mint más években is. Őszi hazatértüknél övék lett a megművelt szőlő termésének fele. Másfélék voltak, mint a helybéli cselédség: látszott rajtuk, hogy régi szőlőműves vidékről valók, ahol beleszületik az ember a bor művészetébe. "Mint bátor gyarmatosok szálltak le ebbe az elhanyagolt szőlőbe; munkában és meglopásban egyképp méltóságosak voltak. Reggel maguknak keltek másfél órával korábban, s tíz után mint a maguk napszámosai hűsöltek el a göcsörtös, likaslevelű szilvafák árnyékában." Ez a hétköznapi epizód egyetemessé tágul, és filmszerű totál plánként belekopírozódik Németh László többi, huszadik századi látomása mellé: "Félkönyökre ereszkedtem, s bámultam a messzi Dorogot s előttem a homoki tőkék körül a levegő táncolását. Ezek a tokajiak nem is gyanítják, mit köszönhetek nekik. Akkor kapálták a sátorkői homokot először, amikor én a Tanút megindítottam. Láttam kint a kukoricásban a naplopó béreseket s az ő serény munkájuk nyomát, estétől, amikorra én fölkeltem. Mit csinál a szocializmus? Béreseket, mondtam. S mit kellene a szocializmusnak csinálnia? Tokajiakat. A birtok a közösségé, de a termés munkával arányos része a munkásé, hogy ne hivatalnok legyen a termelő, hanem vállalkozó, beleszorítva a közösség rendjébe. A minőségszocializmusnak ez volt a magja. Elébb ember és munka nemesebb viszonyát, aztán az emberség érdekében nemesebb munkát is követeltem magamban. Kertet a gyár helyett, magas életet az igazságos elosztáshoz! Egyet-mást olvastam, sokat gondolkoztam azóta, de a legfontosabb az egészben a tokajiak példája volt."
Szimbólummá válik Németh László számára a Ház a Telepen, amelynek lakója "nem széltében, hanem minőségben terjeszkedik". Új jelkép születik: a Kapa a Könyvtár mellé.
Korabeli lelkiállapotát viszont szeizmográfnál hitelesebben tükrözi az a levélváltás, amelyet Móricz Zsigmonddal folytat. A több mint fél emberöltőnyi idővel tapasztaltabb író, Móricz írja Leányfaluról: "Kedves Lászlóm, jól mondod, minek rontsa az ember a más amúgy is nehéz kedvét. Én magam is válságokban fetrengek, ha kifelé nem is látszik amiatt, mert az írógép kisegít, és épp a termékenység képét mutatja. Talán olvastad legutóbbi cikkemet: A kubikus. Ha az ember a tömör magyar területen egy kicsit szétnéz, bele kell veszni a bánatba. Nem tudom, igaz-e ez az ezer év, de ha ezer év alatt csak ennyire bírta vinni fajtánk, akkor el kell süllyedni. Hogy tudnak ezek magyarul, s ez nem segít rajtuk ezer éven át... Az írás nem segít. Már régen kiábrándultam az írás hatásából. Halmi Bódog lelkendezve gratulál, hogy a cikkem félelmetes volt: »Itt tisztán a tények, a dokumentumok hatnak.« Ezzel el van intézve az írás..."
Németh László válasza: "Kedves Barátom, ősszel írt leveled nagyon meglepett, de egyben meg is nyugtatott. Meglepett, mert nem gondoltam, hogy ilyen nagy-termő írót is nyugtalaníthat komolyan az érdemes-e ebben az országban teremni, de meg is nyugtatott, mert láttam, hogy az a szorongás, mely belőlem, aki szépíró vagyok tulajdonképpen, előbb kritikust, majd gondolkodót, majd már -- nem is -- gondolkodót csinált, benned is megvan." Majd a summázat: "A legnagyobb elégtételt: a közösséget, melyben mindaz tovább hat, te sem kaphattad meg természetesen, mint ebben az országban senki sem. De a reménytelen alkotó és a cirkuszi próféta szerepe közül még mindig az előbbi a méltóságosabb és a szerencsésebb."
Mégis mindketten hányszor rugaszkodtak neki közösségi vállalkozásoknak! Móricz Zsigmond a Népfőiskoláknak meg a Kelet Népe folyóiratnak, melynek váltakozva jelentek meg a szépirodalmi mellett publicisztikai, népművelői, ésszerű gazdálkodásra buzdító számai. Németh László pedig -- a többi között -- szintúgy népfőiskolát akart nyitni frissiben felépült rózsadombi házából (nem engedélyezték a hivatalosságok), majd egyik alapítója lett a Cseresznyés névre elkeresztelt hódmezővásárhelyi parasztkollégiumnak.
Az 1935-ben papírra vetett program (Kapások) után a szépirodalomba, regényekbe és színdarabokba is belép az új közösségi szervezet, nemcsak "a nép Eötvös-kollégiuma", de a Telep, a Sziget, egy újfajta világi szerzetesrend eszméje, amelyet az egyszerűség kedvéért a Cseresznyés színmű címével programozhatunk. De ha már a program szót leírtuk, iktassuk ide a színmű méltatlan Nemzeti Színház-beli fogadtatása után Németh László jegyzetét (Egy színre hurcolt író naplójából): "Cseresznyés csak kivonulás? Az utolsó kétszáz év minden eredményes magyar mozgalma Cseresznyés-ekből indult ki és kerekedett föl."
Az író példázatait talán leghűségesebben tolmácsoló monográfusa, Vekerdi László (Németh László alkotásai és vallomásai tükrében, 1970) így elemzi, szinte mikroszkóp alá téve -- maga is orvosindítású -- az 1939-ben írott, de csak 1942-ben színpadi deszkákra vitt színművet: "A Cseresznyés »szektás« darab, a Kapások szelíd utópiáját fordította le benne Németh a Villámfénynél kemény nyelvére. Csakhogy a Villámfénynél többsíkú dráma, s az igazi mellett egy háromszög-drámát is rejt, amire a közönség is reagálhatott, a Cseresznyés fájdalmasan egysíkú; Németh legnagyobb műveihez hasonlóan, ez is egyetlen metafora. A Cseresznyés a minőségszocializmus fájdalmas és önkínzó leszámolása a világgal, leszámolás az álommal, fölébredés a rideg és kíméletlen valóságra. Aki mindig is ebben a valóságban élt, s csak vállát vonta rá, annak legföljebb hóbortos fontoskodás. Ezt a darabot csak az érthette meg, aki Cseresznyés Mihállyal féltette az álmát egy emberibb világról."
A közönség és a kritikusok értéktelenebb, gyarlóbb része bukásról sápítozott -- Móricz Zsigmond éppen ellenkezőleg, a Kelet Népe szerkesztői asztaláról nyilvánosan így üzent az írónak: "Mikor a függöny lement, hatalmas taps, ami csak folyton nőtt. Valósággal beleavatkozott a közönség valamibe. Huszonöt kihívás, a vasajtó ablakán úgy kukucskáltak ki a színészek, mint a galambok a dúcból. Harmadik felvonásban Pór Péter oly dörgő és mennydörgő tapsot kapott, hogy Veres Péter sem különbet. A feszült figyelem mindvégig megmaradt, koronként nőtt, néha ellentmondásba fordult, de nem az író, hanem a korproblémák miatt. Az volt az érzésem, hogy ma este meghalt, amit a színpad oly kínos-keservesen felépítgetett hamis játszókövekből; most az élet szava szúrta föl a szíveket. A színpad csak békében és unalomban lehet szórakoztató bábjáték, izzó korokban szószék: itt a mai forrongó magyar jövő vitapódiuma lett. Megkönnyebbülve, megvigasztalódva köszöntelek."
Ekkor már (1942-ben) Németh László a Kert-Magyarország eszme apostolának számított. Olyannyira, hogy maga is -- több "papiros"-kísérlet után -- belevágott a "telepítésbe". Elszánta magát: családjával együtt beállt az ország kapásainak sorába. Elhatározását így fogalmazta meg egy Budapestről Hódmezővásárhelyre küldött levélben, amelynek címzettje Kristó Nagy Istvánné, aki később Égető Eszter című (1956-ban megjelent) regényének modellje, illetőleg hőse lesz: "A feleségem lenn volt Debrecenben, s a Bocskay-kerti gyönyörű szőlőben 10 000-ért megvett egy háromszobás, 2000 öles birtokocskát. Ez lesz az én Cseresznyésem. Bocskayban most aránylag olcsók a kertek; valószínű, hogy többen is vesznek körülöttem egy(800 öl)-két nyilas szőlőcskéket. Háromezerért már kapni valamit; öt-hatért esetleg házacskát is rajta. Úgy képzelem, hogy 5-6 ilyen birtok már megbír egy rendes vincellért. A telep magvát talán a nyárra vásárolom meg; ez már közös jószág lesz, s közösen vendégeljük rajta az ország ifjúságát. Ki megunja, a maga birtokával bármikor kiléphet a kis szerzetesrendből. Nem begubózás ez, mint sokan hiszik, hanem új módja egy lelki szervezkedésnek..."
Debrecen szőlőskertjébe, a Bocskayba, a hűséges barát, Gulyás Pál csalta el a fővárosból az írót. Levelezésük egyben krónikája a Bocskay-kerti vállalkozásnak, amelyet -- tragikus módon -- a közeledő háború előszele sodort el. A költözködés, ezer apróbb-nagyobb izgalommal, csak 1943 Húsvéthétfőjén, április végén kezdődhetett el, de még abban az évben be is fejeződött ez a hősi kaland. Aztán elkövetkezett 1944 vészterhes időszaka: a március 19-e utáni német megszállás, amikor Németh Lászlónak tanácsosabb volt nemcsak visszahúzódnia a nyilvánosság elől, de bujkálnia is kellett, s végül Gulyás Pál halála május 13-án. (Így Németh László Bocskay-kerti álma véglegesen porba hullott.)
Folytassuk? Az író számára gyötrelmes volt az elkövetkező, 1945 utáni korszak.
"Én Hódmezővásárhelyen vagyok óraadó tanár a Kollégiumban -- írja 1956 nyarán Békésből Kerényi Károlynak Zürichbe, s e levelét is valaki a határon átvive Zürichben adta fel. -- Ebből is látható, hogy értékem és megbecsülésem korokon és rendszereken át ugyanaz, ahogy a fizika mondja: invariáns. Írói munkám: egy füzetecskében jelent meg a Tanügy rendezéséről. Hatása megközelítette Cseresznyését."
Ha 1956 után a rendszerint szándékosan késleltetett kiadásokban végre megjelenhetett is műveinek javarésze, Kert-Magyarország-i prófétaságra semmiképpen sem vállalkozhatott. Maradt a sajkodi remeteség. A megmentett gondolatok csűrbehordása, a kísérletező ember laboratóriuma. Kert-Magyarország izzó és parázsló nyári napja helyett csupán "bágyadt boldogság". Ami azért egyetlen személy testére és igényeire szabva csak megvalósult Sajkodon, a Tihanyi-öböl kétfelől ölelő, paradicsomi vidékhez hasonlatos karéjában: "...bágyadt boldogság, hogy itt lehetek egy gyönyörű tájon, mégis megértem, hogy legyen egy kertem, amelynek minden fájával gyöngéd, személyes viszonyban vagyok... Régi vágyam, hogy az év nagy szakát egyszer kinn, a természet szomszédságában tölthessem el, egy csomó növény életét napról napra, az első rügy megmoccanásától az utolsó levél tétova útjáig minden részletében megfigyelhessem."
Utóhang

Németh László ideáit a paraszt-apostol, Somogyi Imre (1902-1947) váltotta valóra. Előbb gyakorlatban, majd öt kiadást megért Kert-Magyarország felé című könyvével (1942, 1943 -- majd 1948, 1992, 1997) terjesztette a korszerű mezőgazdaság, a belterjes ágazat művelésének fortélyait.

Somogyi Imre Abonyban született, hagyományos parasztcsaládból. Önéletrajza szerint: "...Öregapám volt a vidékünkön az utolsó számadó csikós és gulyás egy személyben, de ahogy az öregek mesélik, az utolsó betyár." Szobrásznak készült, közben széles körű néprajzi ismeretekre tett szert. Györffy Istvánnak, a magyar néprajz jeles professzorának megbízásából indult vidéki kutatóútjára. Kerékpárral -- olykor csak gyalogszerrel -- gyűjtötte a falusi népélet szellemi és tárgyi emlékeit, miközben figyelmezőn tanulmányozta a parasztság gazdálkodásának mesterségbeli tapasztalatait. Külföldi útjain -- főként Bulgáriában -- a hagyományos kertészkedés és zöldségtermesztés módszereit sajátította el. Agrárreformerként hazatérve gyakorlata főként a hasura-gazdálkodás alapismereteire tanította. Az országot többször is bejárva a Tokaj melletti Tiszaladányban és a Borsod megyei Hejőpapin, a Duna-Tisza közén, Észak-Magyarország és a Dunántúl számos községében a gazdálkodás és a kertészkedés új módszereit mutatta be a fogékony parasztgazdáknak.
Mi a hasura? "Hasurának nevezzük azt a zsúpból vagy gyékényből font takarót, amelyet a kertészetekben melegágyak és üvegházak betakarására használnak" -- írja Kert-Magyarország felé című könyvében Somogyi Imre. A hasura keleti, török szó. Ott is takarót jelent. Tanúsítva, hogy a magyarok ősei már régebben is veteményeztek kertjeikben, takaróval, hasurával védve meg terményeiket a koraőszi meg a későtavaszi fagyok ellen. "A belgák, hollandok, dánok, bolgárok általában sokkal jobb kertészek, mint mi vagyunk -- emlékeztet Somogyi Imre. -- De az éghajlatuk mindegyiknek tengeri levegőjű, páradús, és a bolgárokat kivéve egyik sem kap annyi napfényt évente, mint a Kárpátok medencéje: Magyarország. Ez az oka annak, hogy egyetlen ország kerti veteménye és gyümölcse sem olyan gazdag vitaminokban, mint Magyarországé, s ízre sincs egyetlen országnak sem olyan gyümölcse és zöldségféléje, mint nekünk."
Somogyi Imre eszméinek, a Kert-Magyarország gyakorlatának most jött el igazán az ideje, amikor a rendszerváltozás után a magyar parasztság -- a magántulajdon visszaszerzésével -- újra bizonyíthatja földszeretetét. 1989 óta él és működik a Kertészek és Kertbarátok Országos Szövetsége (KKOSZ), amelynek három tagozatában -- hagyományos kertbarátok, árutermelők és biokertészek -- mintegy tizenötezer tag működik. Az önkéntes mozgalom serkentő jelszava, az inotai kertbarátok kezdeményezésére: Kertészkedj, művelődj, barátkozz!
Németh László 1930-as évekbeli serkentő írásai, majd Somogyi Imre 1940-es évekből kisarjadt gyakorlata fél évszázad után újból szárba szökkenhet, megvalósítva a költő, Ady Endre szavait: Van e földnek áldott Napja, pirosító levegője.