Tóbiás Áron
ÉDENKERT-TEREMTŐ
ÁLMOK
Németh László reálutópiái
Kevés
írónál tapasztalható szinte kézzelfoghatóan, hogy nem elégszik meg csupán
lávaszerűen feltörő gondolatainak közreadásával, hanem a körülötte burjánzó
világ, egyúttal a történelmi múlt és a kitapintható jövő megragadásával
teljességre törekszik. Mindez ráillik Németh László munkamódszerére.
Már első írásainak egyikében,
huszonnégy éves korában, diplomás orvosdoktorhoz illően laboratóriumi metszetekben
láttatja Móricz Zsigmondot annak negyedszázados literátori jubileumán:
"Öröklött képességei: az alkat; gyermekkorának emlékezetnépesítő élményei:
a szülőföld; az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő
áramlatok: a kor akarnak művé öröködni és hatni benne..." Természettudományi
tanulmányaihoz híven, röntgenkészülék módjára tapogatja körül önmagát is,
ahogyan egyik, ugyanebből az időből (1925) származó, kiadatlan kézirata
bizonyítja: "A fejlődő szellem váratlanul bukkan aranymezőkre. Távoleső
ismereteink, különböző szemléletet igénylő munkáink közt néha meglepetésszerűen
találjuk az összefüggések érchídját. Ami világos, hívő célként áll előttünk,
elveszti értékét, de új oldalutak, melyek eleinte egy-egy ötlet szerénységével
lapulnak meg fejlődésünk útjában, nyílt horizontok felé vivő Via Appiának
bizonyulnak." Ez a váratlanul felbukkanó Via Appia Németh Lászlót igazi
és egyetlen nagy szenvedélye, az írás mellett -- hiszen tollával mindent,
azaz önmagát, sorsát, nemzetét, magyarságát, továbbá politikát, irodalmat,
világjelenségeket szolgál -- elvezeti egy reálutópista úthoz, Kert-Magyarországhoz.
Ez az Út előbb természeti színpadképbe
illő látomás, később ide-oda kanyargó ösvény, majd jobbra érdemes közösséget -- kapásokat, telepeseket, kertészeket -- megmozgató utópia, végül műveibe
(tanulmányok, regények, színművek, naplójegyzetek) beépülő realitás. Ennek
az Eszmének talán legkidolgozottabb megfogalmazása az az 1935-ös tanulmánya
(Életcél), még a két háború közötti, "boldog békeidők"-ből, amelyben a
huszadik század legfontosabb sűrűsödési pontját keresi: "A keresztesháborúk
területe a Kelet volt, a reneszánsz Európa, a kapitalizmusé: az anyagban
szunnyadó kontinens, Amerika a gőz, benzin, elektromosság világa. A mi
területünk: az új, az embermilliókat felszívó világ: a Kert, a minőség-földművelés.
A föld milliókat küldött fel a városokba, de ma még több milliót hajlandó
kertjeibe visszavenni." Majd refrénszerűen megismétli: "A Kert éppolyan
nagy jelképe a mi századunknak, mint az előzőnek: a gyár."
Ezek a kérdések már a Tanú-korszak
kezdetétől (1931-1933) izgatják, az alapozó tanulmányok -- Szophoklész,
Arisztophanész, Dante, Goethe, Proust, Ortega -- foganása közben. Legtöbbjük
kihordásának és megfogalmazásának helyszíne ugyanis egy kert, amelyet egy
jól működő budapesti vendéglő alapellátását szolgáló, takaros rendben tartott
birtok vesz körül. A helyszín: a Duna-kanyarhoz és a Pilis-hegységhez közel
eső Sátorkőpuszta, apósának, Démusz János vendéglősnek frissen szerzett
birtoka. Hatvanholdas szántóföld, vízvezetékkel ellátott, tizenhat holdas
kertészet, halastó. Magtár, gépszínek, ugyancsak vízvezetékkel ellátott
tehén- és lóistálló. A pázsitos díszkerttel körülvett kis kastélyban tölti
az 1931-es esztendő nyarát feleségével és néhány hetes Magda lányával a
boldogságban fürdő apa, Németh László:
"A paradicsomi állapothoz nekünk
az hiányzott, amit Ádám és Éva csak a kiűzetés után kaphatott meg: ez a
piros tenyereivel keservesen kapkodó kis teremtés, akit én az anyja unszolására
egyszer-kétszer, ha megnéztem, s a tudatot, hogy van mégis, ott hordoztam
magamban egész nap, akár a felesdinnyés kunyhója előtt mértem hajnalban
a dinnyét, akár a szőlők közt róttam a homokot, szép angol kiadású Homéroszommal
a kezemben." S a görög idill betetőzése: "a halastóból az éjszakában gazdálkodó
béresek rég kilopták a halat, de fürdésre még jó volt, partján, a nagy
babiloni fűz alatt félmeztelen heveredhetett az ember, míg a meztelen Odüsszeusz
és Nauszikkax kalandját olvasta, vagy a kolónoszi ligetben panaszkodó Oidipuszt
hallgatta, a ragyogó díszletek alatt fölbuzgó fájdalmában."
Majd telnek az esztendők, az
író számára az 1932-ben megindított folyóirat, a Tanu évei, és miután közre
adattak a nagyívű politikai tanulmányok (A kapitalizmus vége; A huszadik
század vezérjelenségei; A magyar rádió feladatai; Három kortárs -- Spengler,
Maritian, Sztalin; Helyzetkép; A reform; Magyarok Romániában stb.), más
szemmel nézi ugyanezt a birtokot 1935 nyarán, a Tokajból érkező "kapások"
láttán: "Hátrafelé igyekeztem a szőlők közé. A fa: fa, de a szőlő, az levél
és láthatár. Az út ribizlibokrain már ott maszatolt néhány korán kelt tanyai
gyerek. Le kellett térnem az útról, hogy a rajtért gazda szerepét elkerüljem.
Lopjatok, kicsinyek, mondtam magamban, a reggel és a demokrácia hosszútűrésével.
Ők észrevettek, rám bámultak s ott ragadtak a bokroknál. Ez már bosszantott:
nem ismernek vagy nem félnek tőlem? Még messzebb kerültem, hogy ne is láthassanak.
Fönn a dombon már dolgoztak: kis csapat húzódott, férfiak, nők, lassú rajvonalban,
a bal karjukon lógó rafiával a szőlőt kötözték, s át-át kiáltoztak még
egymásnak; most lehet, amíg el nem nyomja őket a nap. A gyerekek nyilván
hozzájuk tartoztak; s azért bámultak vissza olyan bátran, mert szüleiket
a közelben tudták, s amit a szülő hírével tesz az ember, nem lehet tilos.
A szülők viszont a hajnalt nem tartották az urak napszakának..."
A további leírásból kitűnik,
hogy a tokajiak tavasszal érkeztek, mint más években is. Őszi hazatértüknél
övék lett a megművelt szőlő termésének fele. Másfélék voltak, mint a helybéli
cselédség: látszott rajtuk, hogy régi szőlőműves vidékről valók, ahol beleszületik
az ember a bor művészetébe. "Mint bátor gyarmatosok szálltak le ebbe az
elhanyagolt szőlőbe; munkában és meglopásban egyképp méltóságosak voltak.
Reggel maguknak keltek másfél órával korábban, s tíz után mint a maguk
napszámosai hűsöltek el a göcsörtös, likaslevelű szilvafák árnyékában."
Ez a hétköznapi epizód egyetemessé tágul, és filmszerű totál plánként belekopírozódik
Németh László többi, huszadik századi látomása mellé: "Félkönyökre ereszkedtem,
s bámultam a messzi Dorogot s előttem a homoki tőkék körül a levegő táncolását.
Ezek a tokajiak nem is gyanítják, mit köszönhetek nekik. Akkor kapálták
a sátorkői homokot először, amikor én a Tanút megindítottam. Láttam kint
a kukoricásban a naplopó béreseket s az ő serény munkájuk nyomát, estétől,
amikorra én fölkeltem. Mit csinál a szocializmus? Béreseket, mondtam. S
mit kellene a szocializmusnak csinálnia? Tokajiakat. A birtok a közösségé,
de a termés munkával arányos része a munkásé, hogy ne hivatalnok legyen
a termelő, hanem vállalkozó, beleszorítva a közösség rendjébe. A minőségszocializmusnak
ez volt a magja. Elébb ember és munka nemesebb viszonyát, aztán az emberség
érdekében nemesebb munkát is követeltem magamban. Kertet a gyár helyett,
magas életet az igazságos elosztáshoz! Egyet-mást olvastam, sokat gondolkoztam
azóta, de a legfontosabb az egészben a tokajiak példája volt."
Szimbólummá válik Németh László
számára a Ház a Telepen, amelynek lakója "nem széltében, hanem minőségben
terjeszkedik". Új jelkép születik: a Kapa a Könyvtár mellé.
Korabeli lelkiállapotát viszont
szeizmográfnál hitelesebben tükrözi az a levélváltás, amelyet Móricz Zsigmonddal
folytat. A több mint fél emberöltőnyi idővel tapasztaltabb író, Móricz
írja Leányfaluról: "Kedves Lászlóm, jól mondod, minek rontsa az ember a
más amúgy is nehéz kedvét. Én magam is válságokban fetrengek, ha kifelé
nem is látszik amiatt, mert az írógép kisegít, és épp a termékenység képét
mutatja. Talán olvastad legutóbbi cikkemet: A kubikus. Ha az ember a tömör
magyar területen egy kicsit szétnéz, bele kell veszni a bánatba. Nem tudom,
igaz-e ez az ezer év, de ha ezer év alatt csak ennyire bírta vinni fajtánk,
akkor el kell süllyedni. Hogy tudnak ezek magyarul, s ez nem segít rajtuk
ezer éven át... Az írás nem segít. Már régen kiábrándultam az írás hatásából.
Halmi Bódog lelkendezve gratulál, hogy a cikkem félelmetes volt: »Itt tisztán
a tények, a dokumentumok hatnak.« Ezzel el van intézve az írás..."
Németh László válasza: "Kedves
Barátom, ősszel írt leveled nagyon meglepett, de egyben meg is nyugtatott.
Meglepett, mert nem gondoltam, hogy ilyen nagy-termő írót is nyugtalaníthat
komolyan az érdemes-e ebben az országban teremni, de meg is nyugtatott,
mert láttam, hogy az a szorongás, mely belőlem, aki szépíró vagyok tulajdonképpen,
előbb kritikust, majd gondolkodót, majd már -- nem is -- gondolkodót csinált,
benned is megvan." Majd a summázat: "A legnagyobb elégtételt: a közösséget,
melyben mindaz tovább hat, te sem kaphattad meg természetesen, mint ebben
az országban senki sem. De a reménytelen alkotó és a cirkuszi próféta szerepe
közül még mindig az előbbi a méltóságosabb és a szerencsésebb."
Mégis mindketten hányszor rugaszkodtak
neki közösségi vállalkozásoknak! Móricz Zsigmond a Népfőiskoláknak meg
a Kelet Népe folyóiratnak, melynek váltakozva jelentek meg a szépirodalmi
mellett publicisztikai, népművelői, ésszerű gazdálkodásra buzdító számai.
Németh László pedig -- a többi között -- szintúgy népfőiskolát akart nyitni
frissiben felépült rózsadombi házából (nem engedélyezték a hivatalosságok),
majd egyik alapítója lett a Cseresznyés névre elkeresztelt hódmezővásárhelyi
parasztkollégiumnak.
Az 1935-ben papírra vetett program
(Kapások) után a szépirodalomba, regényekbe és színdarabokba is belép az
új közösségi szervezet, nemcsak "a nép Eötvös-kollégiuma", de a Telep,
a Sziget, egy újfajta világi szerzetesrend eszméje, amelyet az egyszerűség
kedvéért a Cseresznyés színmű címével programozhatunk. De ha már a program
szót leírtuk, iktassuk ide a színmű méltatlan Nemzeti Színház-beli fogadtatása
után Németh László jegyzetét (Egy színre hurcolt író naplójából): "Cseresznyés
csak kivonulás? Az utolsó kétszáz év minden eredményes magyar mozgalma
Cseresznyés-ekből indult ki és kerekedett föl."
Az író példázatait talán leghűségesebben
tolmácsoló monográfusa, Vekerdi László (Németh László alkotásai és vallomásai
tükrében, 1970) így elemzi, szinte mikroszkóp alá téve -- maga is orvosindítású -- az 1939-ben írott, de csak 1942-ben színpadi deszkákra vitt színművet:
"A Cseresznyés »szektás« darab, a Kapások szelíd utópiáját fordította le
benne Németh a Villámfénynél kemény nyelvére. Csakhogy a Villámfénynél
többsíkú dráma, s az igazi mellett egy háromszög-drámát is rejt, amire
a közönség is reagálhatott, a Cseresznyés fájdalmasan egysíkú; Németh legnagyobb
műveihez hasonlóan, ez is egyetlen metafora. A Cseresznyés a minőségszocializmus
fájdalmas és önkínzó leszámolása a világgal, leszámolás az álommal, fölébredés
a rideg és kíméletlen valóságra. Aki mindig is ebben a valóságban élt,
s csak vállát vonta rá, annak legföljebb hóbortos fontoskodás. Ezt a darabot
csak az érthette meg, aki Cseresznyés Mihállyal féltette az álmát egy emberibb
világról."
A közönség és a kritikusok értéktelenebb,
gyarlóbb része bukásról sápítozott -- Móricz Zsigmond éppen ellenkezőleg,
a Kelet Népe szerkesztői asztaláról nyilvánosan így üzent az írónak: "Mikor
a függöny lement, hatalmas taps, ami csak folyton nőtt. Valósággal beleavatkozott
a közönség valamibe. Huszonöt kihívás, a vasajtó ablakán úgy kukucskáltak
ki a színészek, mint a galambok a dúcból. Harmadik felvonásban Pór Péter
oly dörgő és mennydörgő tapsot kapott, hogy Veres Péter sem különbet. A
feszült figyelem mindvégig megmaradt, koronként nőtt, néha ellentmondásba
fordult, de nem az író, hanem a korproblémák miatt. Az volt az érzésem,
hogy ma este meghalt, amit a színpad oly kínos-keservesen felépítgetett
hamis játszókövekből; most az élet szava szúrta föl a szíveket. A színpad
csak békében és unalomban lehet szórakoztató bábjáték, izzó korokban szószék:
itt a mai forrongó magyar jövő vitapódiuma lett. Megkönnyebbülve, megvigasztalódva
köszöntelek."
Ekkor már (1942-ben) Németh
László a Kert-Magyarország eszme apostolának számított. Olyannyira, hogy
maga is -- több "papiros"-kísérlet után -- belevágott a "telepítésbe". Elszánta
magát: családjával együtt beállt az ország kapásainak sorába. Elhatározását
így fogalmazta meg egy Budapestről Hódmezővásárhelyre küldött levélben,
amelynek címzettje Kristó Nagy Istvánné, aki később Égető Eszter című (1956-ban
megjelent) regényének modellje, illetőleg hőse lesz: "A feleségem lenn
volt Debrecenben, s a Bocskay-kerti gyönyörű szőlőben 10 000-ért megvett
egy háromszobás, 2000 öles birtokocskát. Ez lesz az én Cseresznyésem. Bocskayban
most aránylag olcsók a kertek; valószínű, hogy többen is vesznek körülöttem
egy(800 öl)-két nyilas szőlőcskéket. Háromezerért már kapni valamit; öt-hatért
esetleg házacskát is rajta. Úgy képzelem, hogy 5-6 ilyen birtok már megbír
egy rendes vincellért. A telep magvát talán a nyárra vásárolom meg; ez
már közös jószág lesz, s közösen vendégeljük rajta az ország ifjúságát.
Ki megunja, a maga birtokával bármikor kiléphet a kis szerzetesrendből.
Nem begubózás ez, mint sokan hiszik, hanem új módja egy lelki szervezkedésnek..."
Debrecen szőlőskertjébe, a Bocskayba,
a hűséges barát, Gulyás Pál csalta el a fővárosból az írót. Levelezésük
egyben krónikája a Bocskay-kerti vállalkozásnak, amelyet -- tragikus módon -- a közeledő háború előszele sodort el. A költözködés, ezer apróbb-nagyobb
izgalommal, csak 1943 Húsvéthétfőjén, április végén kezdődhetett el, de
még abban az évben be is fejeződött ez a hősi kaland. Aztán elkövetkezett
1944 vészterhes időszaka: a március 19-e utáni német megszállás, amikor
Németh Lászlónak tanácsosabb volt nemcsak visszahúzódnia a nyilvánosság
elől, de bujkálnia is kellett, s végül Gulyás Pál halála május 13-án. (Így
Németh László Bocskay-kerti álma véglegesen porba hullott.)
Folytassuk? Az író számára gyötrelmes
volt az elkövetkező, 1945 utáni korszak.
"Én Hódmezővásárhelyen vagyok
óraadó tanár a Kollégiumban -- írja 1956 nyarán Békésből Kerényi Károlynak
Zürichbe, s e levelét is valaki a határon átvive Zürichben adta fel. -- Ebből is látható, hogy értékem és megbecsülésem korokon és rendszereken
át ugyanaz, ahogy a fizika mondja: invariáns. Írói munkám: egy füzetecskében
jelent meg a Tanügy rendezéséről. Hatása megközelítette Cseresznyését."
Ha 1956 után a rendszerint szándékosan
késleltetett kiadásokban végre megjelenhetett is műveinek javarésze, Kert-Magyarország-i
prófétaságra semmiképpen sem vállalkozhatott. Maradt a sajkodi remeteség.
A megmentett gondolatok csűrbehordása, a kísérletező ember laboratóriuma.
Kert-Magyarország izzó és parázsló nyári napja helyett csupán "bágyadt
boldogság". Ami azért egyetlen személy testére és igényeire szabva csak
megvalósult Sajkodon, a Tihanyi-öböl kétfelől ölelő, paradicsomi vidékhez
hasonlatos karéjában: "...bágyadt boldogság, hogy itt lehetek egy gyönyörű
tájon, mégis megértem, hogy legyen egy kertem, amelynek minden fájával
gyöngéd, személyes viszonyban vagyok... Régi vágyam, hogy az év nagy szakát
egyszer kinn, a természet szomszédságában tölthessem el, egy csomó növény
életét napról napra, az első rügy megmoccanásától az utolsó levél tétova
útjáig minden részletében megfigyelhessem."
Utóhang
Németh László ideáit a paraszt-apostol,
Somogyi Imre (1902-1947) váltotta valóra. Előbb gyakorlatban, majd öt kiadást
megért Kert-Magyarország felé című könyvével (1942, 1943 -- majd 1948, 1992,
1997) terjesztette a korszerű mezőgazdaság, a belterjes ágazat művelésének
fortélyait.
Somogyi Imre Abonyban született,
hagyományos parasztcsaládból. Önéletrajza szerint: "...Öregapám volt a
vidékünkön az utolsó számadó csikós és gulyás egy személyben, de ahogy
az öregek mesélik, az utolsó betyár." Szobrásznak készült, közben széles
körű néprajzi ismeretekre tett szert. Györffy Istvánnak, a magyar néprajz
jeles professzorának megbízásából indult vidéki kutatóútjára. Kerékpárral -- olykor csak gyalogszerrel -- gyűjtötte a falusi népélet szellemi és tárgyi
emlékeit, miközben figyelmezőn tanulmányozta a parasztság gazdálkodásának
mesterségbeli tapasztalatait. Külföldi útjain -- főként Bulgáriában -- a
hagyományos kertészkedés és zöldségtermesztés módszereit sajátította el.
Agrárreformerként hazatérve gyakorlata főként a hasura-gazdálkodás alapismereteire
tanította. Az országot többször is bejárva a Tokaj melletti Tiszaladányban
és a Borsod megyei Hejőpapin, a Duna-Tisza közén, Észak-Magyarország és
a Dunántúl számos községében a gazdálkodás és a kertészkedés új módszereit
mutatta be a fogékony parasztgazdáknak.
Mi a hasura? "Hasurának nevezzük
azt a zsúpból vagy gyékényből font takarót, amelyet a kertészetekben melegágyak
és üvegházak betakarására használnak" -- írja Kert-Magyarország felé című
könyvében Somogyi Imre. A hasura keleti, török szó. Ott is takarót jelent.
Tanúsítva, hogy a magyarok ősei már régebben is veteményeztek kertjeikben,
takaróval, hasurával védve meg terményeiket a koraőszi meg a későtavaszi
fagyok ellen. "A belgák, hollandok, dánok, bolgárok általában sokkal jobb
kertészek, mint mi vagyunk -- emlékeztet Somogyi Imre. -- De az éghajlatuk
mindegyiknek tengeri levegőjű, páradús, és a bolgárokat kivéve egyik sem
kap annyi napfényt évente, mint a Kárpátok medencéje: Magyarország. Ez
az oka annak, hogy egyetlen ország kerti veteménye és gyümölcse sem olyan
gazdag vitaminokban, mint Magyarországé, s ízre sincs egyetlen országnak
sem olyan gyümölcse és zöldségféléje, mint nekünk."
Somogyi Imre eszméinek, a Kert-Magyarország
gyakorlatának most jött el igazán az ideje, amikor a rendszerváltozás után
a magyar parasztság -- a magántulajdon visszaszerzésével -- újra bizonyíthatja
földszeretetét. 1989 óta él és működik a Kertészek és Kertbarátok Országos
Szövetsége (KKOSZ), amelynek három tagozatában -- hagyományos kertbarátok,
árutermelők és biokertészek -- mintegy tizenötezer tag működik. Az önkéntes
mozgalom serkentő jelszava, az inotai kertbarátok kezdeményezésére: Kertészkedj,
művelődj, barátkozz!
Németh László 1930-as évekbeli
serkentő írásai, majd Somogyi Imre 1940-es évekből kisarjadt gyakorlata
fél évszázad után újból szárba szökkenhet, megvalósítva a költő, Ady Endre
szavait: Van e földnek áldott Napja, pirosító levegője.
|