Vass Csaba: Míg élők közt leszel élő. 
Hármaskönyv a globalizációról
(Budapest, 2000, Ökotáj Kiadó, 226 oldal, 950,-- Ft)
Kapható az Írók Boltjában, a Liteában, 
a Magyarok Házában és 
a Kulturális Innovációs Alapítvány Könyvtárában 
(1035 Bp., Miklós tér 1.)

David C. Korten szerint a globalizáció az emberiség fejlődésének történetében "evolúciós zsákutca", amely nemcsak az emberi, hanem mindenféle földi élet elpusztításához vezethet. Vajon elkerülhető-e még a katasztrófa? Vass Csaba szerint a legfontosabb történelmi kérdés ma az, hogy a globalizációs világrendszerváltást követően milyen új létmód alakul ki Földünkön. Ennek megfelelően a szerző a globalizációt egyrészt mint új létmódot, másrészt mint az ezt intézményesítő új társadalomszervezetet értelmezi. Lehetséges, hogy az új létszinten a globalizációs világtársadalomnál alkalmasabb társadalomszervezeti válasz születik meg, amellyel még kikerülhetünk a Korten által jelzett evolúciós zsákutcából? Vass Csaba hármaskönyvét a globalizáció híveinek és a kiutat keresőknek egyaránt ajánlhatjuk. 
A kötet a mára divatossá lett (kritikai vagy apologetikus) globalizációs elméletek közül eredetiségével, rendszeralkotó erejével és megdöbbentő őszinteségével tűnik ki. Szemléletében, módszerében és etikájában a világ kutató polgárának eszmerendszerét és magatartását előlegezi meg, a többirányú folytatás ígéretét hordozva magában.

Modern világunk egyik legzavaróbb paradoxonja az az irdatlanul mély szakadék, amely az egyre terebélyesedő világgazdaság és világkultúra, illetve az egyes emberek veszedelmes mértékű megosztottsága között húzódik. Jó példái ennek a Szarajevót ékesítő műholdas hírtelevízió-antennák, melyek segítségével a multinacionális hírkonszernek egy olyan háborúról tudósítottak, melyek a legsötétebb törzsi időket idézték. Kellő perspektívából, hosszú távon szemlélve persze a modernizáció roppant erőteljesnek és megkérdőjelezhetetlennek tűnik, a döntéshozóknak azonban a fejlődési trendek kalkulálása során tekintettel kell lenniük a sokkal nehézkesebben változó alapvető emberi, lelki, alkatbéli sajátosságokra is. Különösen fontos ennek az egyensúlynak a megteremtése a globális televíziós hírszolgáltatás tekintetében.
Parker szerint a belátható jövőben a hírszolgáltatás globalizációjának fő akadálya a nyelvi sokféleség lesz, annak ellenére, hogy a szerző nem próbálja eljelentékteleníteni a tévétársaságok -- többnyire közös forrásból származó -- képanyagainak esetenkénti drámai hatását. A CNN-típusú központi képforrás azonban szerinte még nagyon messze van attól, hogy univerzális hírszolgáltatásról beszéljünk (még ha sokak szerint a kép maga a sztori is). Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy ha a globális hírtelevíziózás alkalmas eszköznek bizonyulhat bármely árucikk eladására, az azonnal létre is fog jönni. Parker jelentése vizsgálat tárgyává teszi CNN, a BBC World Service és a Sky Channel tevékenységét, nem feledkezve meg arról sem, hogy a BBC rádiós változata hosszú évekig 41 nyelven sugárzott világméretekben mintegy 130 milliós közönségnek igen színvonalas hír- és kulturális programokat. A szerző szerint az ideológiai harc enyhülésével, a csökkenő kormányzati szerepvállalással, a növekvő médiaprivatizációval és koncentrációval (mely újabban egyes országokban már kormányzati korlátozó intézkedésekhez is vezet, mint Angliában vagy Olaszországban is) ugyanazok a gazdasági megfontolások fogják a hírtelevíziózás jövőjét alakítani, mint amelyek a szórakoztató televízióét. A kereskedelmi televíziózásban élenjáró USA hírtelevíziózásában már határozottan tetten érhető a bulvarizálódás. Nem nagy túlzás, ha azt mondjuk, az számít hírnek, ami eladható. A szerző szerint nemcsak a hír- és szórakoztató műsorok kereskedelmi, illetve reklámpotenciálja kapcsán, de a technológia vonatkozásában is mértékletes tervezésre van szükség, tekintettel a nemzeti ízlésre, mentalitásra, nyelvre, a sajátos jogi környezetekre, a jövedelmi viszonyokra. Meggyőző érvelése szerint a nyelv és a kultúra relativitása a leghatékonyabb ajtónálló a bebocsátást követelő globális médiumok előtt. A technológia és a fizikailag megépült rendszerek hamis illúziót kelthetnek egyes programfelelősökben a közönségnagyságot tekintve, miközben nincsenek még egyértelmű bizonyítékok arra, hogy az idegen nyelven elhangzó híradásoknak tömeges közönségük lenne. Sőt jellemzően szívesebben és növekvő mértékben fizetnek elő az emberek a saját nyelvükön elhangzó információkra. Mindeközben honfitársaik lojalitását biztosítandó, az egyes nemzeti közszolgálati vagy magántársaságok maguk is kiegészítik repertoárjukat a globális versenytársak által használt kábeles, műholdas továbbítási technikákkal. Parker szerint a közeljövő hozhat olyan akár többszáz csatornás kínálatot is, ahol a remélt vagy várt trendekkel ellentétesen a közönség még az eddigieknél is szélsőségesebb módon fog egészen speciális helyi ízek és idiómák szerint készült anyagokat választani. 
A kötet olvasmányos formában vezet végig a televíziózás történetén, részletesen bemutatja a televíziós globalizálódás folyamatát, mozgatórugóit és működési mechanizmusát. A könnyű kötetet elfogadható irodalomjegyzék és szószedet teszi teljessé.

Az ipar, a közlekedés és az információs technológia robbanásszerű fejlődésével viharos gyorsasággal szőtték be világunkat a legkülönbözőbb -- termelési, kereskedelmi, terjesztő, információs, oktató, szórakoztató, bűnöző, környezetvédelmi (a sor szinte végtelen) -- hálózatok, és az információs paradigmaváltás során elkerülhetetlenül e jelenség határozza meg a társadalmak működését. A hálózatokra alapuló társadalmi szerkezet nagyon dinamikus, nyílt rendszer, egyensúlya felborulásának veszélye nélkül képes megújulásra. A hálózat rendkívül alkalmas eszköz az innováción, a globalizáción, valamint a munka, a munkaerő és a vállalatok rugalmasságát, alkalmazkodóképességét biztosító decentralizált koncentráción alapuló kapitalista gazdaság számára. Ugyanígy alkalmas eszköz a vég nélküli leépítés és újraépítés kultúrája, a folyton új értékeket és közhangulatokat kialakító államigazgatás, a tér és idő tényét szinte megsemmisíteni kívánó kapcsolatteremtési és kiépítési módok számára is. A hálózatok alaktana egyúttal a hatalmi kapcsolatok drámai újraszerveződésének leképezése. A hálózatok közötti összekötő kapcsok (például a politikai folyamatokat befolyásoló médiabirodalmak pénzforrásai) a hatalom privilegizált eszközei. Akik e pontokon állnak, azok a hatalom birtokosai. Társadalmi szerveződésünk kulcseleme az információ, szerkezetének alapszálait a hálózatok között áramló üzenetek és képek alkotják. A globális gazdaságra a szinte pillanatok alatt lezajló információáramlás, kommunikáció jellemző, és ezek az áramok határozzák meg mind a termelést, mind a fogyasztást. Hálózatokkal behálózottan a hálózatokat összekötő kapcsok és működtető kódok a társadalmat alakító, irányító és sokszor félrevivő, alapvető tényezőkké váltak.
Castells beszél az innovációk és alkalmazásuk felgyorsulásáról, feltárja azokat a globalizációs folyamatokat, melyek az információs hálózatokból kizárt országokat és embereket a marginalizálódás veszélyével fenyegetik. Megvizsgálja a "hálózati vállalkozások" kultúráját, intézményeit és szervezeteit, és az ezekkel együtt járó átalakulásokat a munka és a munkaerő-alkalmazás területén. Rámutat arra a megdöbbentő tényre, hogy a fejlett társadalmakban a gazdasági termelés majdnem teljes egészében a 25 és 40 év közötti szakképzett rétegre koncentrálódik, és nem egy gazdaság képes boldogulni a népesség egyharmada vagy több mint egyharmada nélkül. A szerző véleménye szerint e felgyorsuló trend eredménye valószínűleg nem tömeges munkanélküliség, hanem a munka és a munkaerő hihetetlen flexibilizálódása, s ebből fakadóan a társadalmi szerkezet nagyfokú szegmentálódása lesz. Vizsgálódását végül a technológiai változásoknak a médiakultúrára ("a reális virtualitás kultúrájára"), a városi életre, a globális politikára és az idő természetére gyakorolt hatásainak elemzésével zárja.
Manuel Castells 1942-ben született Spanyolországban. A szociológia és a tervgazdálkodás professzora, a Kaliforniai Egyetem Nyugat-Európa Kutató Központjának elnöke, az Európai Akadémia tagja. Párizs és Madrid egyetemein is tanított, és a világ legkülönbözőbb egyetemeinek volt vendégprofesszora. Tizenhét könyve jelent meg. Ez a könyve egy háromkötetes munka első darabja, mely "Az információ kora: gazdaság, társadalom és kultúra" összefoglaló címet kapta. A második kötet "Az identitás hatalma" (The Power of Identity), a harmadik pedig az "Ezredvég" (The End of Millennium).

Castells háromkötetes munkájának (Az információ kora: gazdaság, társadalom és kultúra) ezen második kötete arra a kérdésre összpontosít, hogyan alakítja társadalmainkat és életünket a globalizáció és ezzel egyidejűleg a nemi, vallási, nemzeti, etnikai, térségi azonosságtudat erősödése. E két egymással ellentétes irányú trend hatása tükröződik napjaink társadalmi küzdelmeiben és politikai konfliktusaiban. 
Az információs technológiai forradalommal és a kapitalizmus átalakulásával megvalósult a gazdasági tevékenységek világméretű globalizációja, a munka rugalmassá, lehetősége ugyanakkor bizonytalanná vált, a munkatevékenységben fokozott individualizálódás jelentkezett, kialakult a "reális virtualitás" kultúrája, melyben a média és számítógépek által közvetített világ a való élettel egyenértékű világként jelenik meg. A család intézménye, valamint a patriarchalizmus válságban van, a szexuális identitás felvállalásának nyíltsága és a nemi szerepek alaposan változnak manapság.
A kapitalizmus átalakulása, az állami irányítás átruházása, valamint a globalizációs folyamatok mellett és legtöbbször ellenében a közösségi identitás kifejeződéseinek erőteljes hulláma sepert végig a legkülönbözőbb országokban. Manuel Castells két főbb irányt különböztet meg ezekben az erősödő identitás-felvállaló mozgalmakban. Leírja a "proaktív" feminista, valamint a környezeti (environmentalista) mozgalom eredetét, célját és hatásait, továbbá a haladásellenes, reaktív mozgalmakét, melyek az Isten, a nemzet, az etnikum, a család vagy az azonos területhez tartozás nevében építenek lövészárkokat (például az iszlám fundamentalizmus, az amerikai keresztény fundamentalizmus, a mexikói zapatisták, a 90-es évek milicista és patrióta mozgalmai Amerikában stb.). Tematikusan végigjárja az USA, Nyugat-Európa, Oroszország, Mexikó, Bolívia, az iszlám világ, Kína és Japán különböző társadalmi folyamatait, melyek funkcióikat és lényegüket tekintve szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Castells bemutatja, hogy a törekvéseik támogatására a médiát egyformán felhasználó techno-ökonómiai erők és a társadalmi átalakulást érlelő mozgalmak együttes, egymásnak ellentmondó támadásai a lét alapkategóriáit fenyegetik. Ezen ellentmondó trendek között vergődve megkérdőjeleződik, válságba kerül a nemzetállam, de maga a politikai demokrácia fogalma is. 

"Az információ kora: gazdaság, társadalom és kultúra" című háromkötetes munkájának befejező kötetében a szerző az évezred utolsó évtizedeiben bekövetkezett nagyszabású társadalmi és gazdasági változásokat elemzi. A technológia és az informatika robbanásszerű fejlődése világszerte alapvetően megváltoztatta az emberek életmódját és életfelfogását. A világ globalizálódott és egységesebbé vált. Ugyanakkor polarizálódott is, hiszen akik nem kapcsolódnak be a világméretű információs hálózatba, menthetetlenül lemaradnak a fejlődésben. A globalizálódás folyamata a nemzeti, etnikai, vallási és családi azonosságtudat gyengülésével jár együtt, ám ezek a kapcsolódások a globalizálódás elleni harcban egyúttal fel is értékelődnek. 
Castells néhány olyan politikai és társadalmi változást elemez behatóan, amelyek hatalmas régiókban vagy akár az egész Földön éreztetik a hatásukat. Ezek közé tartozik a Szovjetunió gyors összeomlása, az ázsiai országok robbanásszerű gazdasági fejlődése, majd az ezen országok többségében kialakult válság, vagy Európa egységesedése. 
Az évezred utolsó évtizedeiben világszerte hatalmas gazdasági növekedés következett be. A nemzeti össztermék 3-10-szeres növekedése azonban többnyire csak egy igen szűk réteg anyagi felemelkedését szolgálta. Mind az országok, mind pedig az egyének között hatalmas mértékben növekedtek a különbségek. Ez a polarizáció a gazdaságilag fejlett és a fejlődő országokban egyaránt a társadalmi problémák elmélyülését eredményezi: világszerte emberek milliói szenvednek az éhezéstől, a járványoktól, a megfelelő orvosi ellátás hiányától, az elviselhetetlenül rossz szociális körülményektől, a háborúktól és a tömeges népvándorlástól, valamint a társadalom és a család széthullásától. A szerző ezt a folyamatot az afrikai országok és az USA példáján keresztül mutatja be. 
A tömeges elszegényedésnek és a társadalom széthullásának legnagyobb vesztesei -- a fejlett és a fejlődő országokban egyaránt -- a gyermekek. Ők a leginkább kiszolgáltatottak: könnyen válnak az éhezés, a háborúk, a népirtások, a járványok, a prostitúció vagy a bűntények áldozataivá. Az a társadalom, amely nem védi meg ezektől a veszélyektől a felnövekvő nemzedéket, a saját jövőjét éli fel. 
A globalizálódás legnagyobb nyertesei a bűnözők. Bűnözés ugyan azóta létezik, amióta ember él a Földön, ám az egész Földet behálózó -- a politikai, pénzügyi és gazdasági élet legfelsőbb szintű vezetésével összefonódó -- bűnszövetkezetek létrejötte jellegzetesen ezredvégi jelenség. 
A könyv elemzéseiből kiderül, hogy a huszadik század technikai és gazdasági fejlődése nem az élet szebbé, jobbá, boldogabbá válását eredményezte, hanem a szociális problémák elmélyüléséhez és az emberi szenvedés növekedéséhez vezetett.

A fasizmust a huszadik század első felében előszeretettel nevezték kendőzetlen kapitalizmusnak, mely nem nyúl kesztyűs kézzel az eszközeihez, és felszámolja a demokratikus jog- és intézményrendszert. Ma már jól tudjuk, hogy a fasizmus ennél jóval összetettebb kérdéskör. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy napjaink uralkodó politikai-gazdasági eszménye, a neoliberalizmus valóban a kesztyűjét levetett kapitalizmus maga. Az üzleti élet erői erősebbek és agresszívebbek, mint valaha, s jóval lanyhább ellenállással kell számolniuk, mint korábban bármikor a történelem során. Bár a neoliberalizmus mindig a szabad piaci eszményekre hivatkozik, az egyéni kezdeményezést, a teljesen deregulált piacot favorizálva az alacsony hatékonyságú, pazarló állam és bürokrácia visszaszorításának szükségességét hangsúlyozza, de tévesen 19. századi eszmények legitimálását erőlteti teljesen eltérő viszonyok közepette. Mindig a közjó, a szegények, a környezet érdekében való cselekvést hangsúlyozzák, és aki szembeszáll velük, arra azonnal rásütik, hogy a javak és szolgáltatások elosztásának egyetlen demokratikus, fair és ésszerű szabadpiaci eszményét támadja. A neoliberálisok valójában egy mérhetetlenül gazdag, szűk tőkés befektetői csoport és ezernél kevesebb nagyvállalat azonnali hasznát, személyes profitérdekeit szolgálva a társadalmi élet lehetséges legnagyobb részét kívánják ellenőrzésük alatt tartani. Valójában lényegét tekintve éppen ők állnak a legmesszebb a piackomformitástól, tökéletesen kontrollálva az ilyeténformán egyáltalán nem szabad piacot, zsarnokságukat nem egyszerűen csak gazdasági rendszerként élik ki, de politikai és kulturális rendszerként kiteljesedve is. Az is álság, amikor az állami visszaszorításról beszélnek: valójában a közkiadások csökkentésére gondolnak, de nagyon is erős kormányokat tartanak fenn, amelyek hatékonyan képesek elősegíteni a globalizáció térhódítását, olyan egyezségeket ráerőltetve a népekre, melyek ellentétben állnak az érdekeikkel (legjobb példái ennek a WTO és a Multilaterális Befektetési Egyezség nevében tető alá hozott titkos klauzulák). A neoliberalizmus napjaink meghatározó politikai-gazdasági paradigmája, melyet szinte minden politikai erő hajlamos a magáévá tenni a baltól a középen át egészen a jobboldalig, miközben néhány kutatón és az üzleti élet szereplőin kívül igen kevesen vannak tisztában a fogalom jelentésével, legalábbis az Egyesült Államokban. A gazdasági következmények jól érzékelhetők világszerte: egy nagyon szűk réteg elképesztő vagyonosodása, tobzódó jóléte mellett a középosztály felszámolódása, a szegénység terjedése, a környezet lerombolása, instabil pénzpiacok és világgazdaság. Mindezekkel szemben az egyetlen ellenérv így szól: nincs még jobb, hiszen a kommunizmus megbukott, a jóléti társadalom intézményrendszere pedig csődöt mondott. A fasizmussal ellentétben, melyben a formális demokrácia teljes elvetése mellett nagyon erőteljes társadalmi mozgalmak bontakoznak ki rasszista, nacionalista alapon, a neoliberális rendszerek akkor érzik jól magukat, ha egy olyan formális választási rendszer működik, amelyben a választók valójában meg vannak fosztva mindazoktól az információktól és fórumoktól, egy élénk, egészséges civil szférától, mely a tényleges demokrácia gyakorlásához szükséges lenne. A neoliberális Milton Friedman odáig megy, hogy az olyan politikai rendszer, amely korlátozni igyekszik a piac szabad működését, kapjon bármilyen tájékozottsággal párosuló választói támogatottságot, szükségképpen demokráciaellenes, mivel a demokrácia lényege a profittermelés. A kívánatos demokrácia-modellben a pártok lényegtelen kérdéseken vitáznak, de a lényegi gazdasági rendszer meghatározásában tökéletesen azonos platformon állnak. A neoliberalizmus szükséges mellékterméke a depolitizált, apatikus és cinikus tömeg. Az olyan kulturális, politikai megnyilvánulások, mozgalmak, melyek annak esélyét villantják fel a közönség, a választópolgár előtt, hogy ismét érdemi beleszólásuk lehet a saját sorsukba, csírájukban elfojtatnak. A médiumok, következésképpen a közvélemény is teljes mértékben a vállalatok zsebében vannak, az átlagpolgár többé nem más, mint fogyasztó.
A kötetben Chomsky nézeteit ismerhetjük meg a neoliberalizmus által fenyegetett demokráciáról, e zsarnok rendszer olyan antidemokratikus világállami intézményeiről, melyek valós társadalmi hatásait nem igazán reklámozzák (mint a WTO, a Világbank, az Észak-amerikai Szabad Kereskedelmi Társulás és hasonlók), illetve a velük szemben egyre szélesebb mértékben kibontakozó mozgalmakról. A világ urai különösen ügyelnek arra, hogy az olyan kérédések, mint a MAI (Multilateral Aggrement on Investment -- melyben tulajdonképpen az aláíró kormányok, nemzetek lemondtak saját szuverenitásuk nagy részéről meg nem nevezett befektetők javára) ne legyenek nyilvános viták tárgyai. A szerző szerint mindezen fejlemények mögött nincs egyfajta összeesküvés, egyszerűen mert nincs rá szükség. A rendszer finom intézményi mechanizmusaival hatékony impulzusokkal ösztönzi a tudomány, a kultúra és a média képviselőit, hogy a fennálló status quót tekintsék a legjobbnak, és tartózkodjanak azok kikezdésétől, akik ennek a status quónak a legnagyobb haszonélvezői. Chomsky erősen hisz abban, hogy a társadalmi aktivizmus visszakövetelheti az emberek alapjogát arra, hogy fogyasztók helyett ismét polgárok lehessenek, valamint képesek lehetünk a demokráciát globális piac helyett globális mozgalomként újraértelmezni.

A tanulmánykötet szerzői kutatók és egyetemi tanárok, akik esettanulmányok révén járják körül az alaptémát. A kiadvány előzménye a kiadó által 1988-ban megjelentetett "Broadcasting and New Media Policies in Western Europe" című gyűjtemény volt, amely azt vizsgálta, hogy az egyes nyugat-európai országok miképpen válaszolták meg az új kommunikációs technológiák (kábel, műhold, a számítástechnika betörése a kommunikáció eszköztárába) által megjelenített politikai, gazdasági és kulturális kihívásokat. Jelen kötet a nemzeti kommunikációs stratégiák nemzetközi összetevőire és magukra a nemzetközi intézményekre összpontosít: hogyan változtatta meg a kommunikációs forradalom a nemzetállamok és a nemzetközi intézmények kapcsolatát? A kötet végkicsengésében korunk meghatározó politikai gazdasági vezérelvének, a neoliberalizmusnak a kritikájává válik, s helyette az ún. neopluralizmust ajánlja. 
A gyűjtemény első felének tanulmányai az International Telecommunication Union (ITU), az Európai Közösség (EC) és az International Telecommunications Satellite Organization (Intelsat) intézményeit vizsgálják meg, különös tekintettel arra, hogy e szervezetek milyen mértékben képesek függetlenedni az őket létrehozó tagállamoktól: vajon a kommunikációs forradalom megerősítette őket önállóságukban, vagy éppen ez mutatta meg inadekvát mivoltukat, korlátozott jelentőségüket? Az európai uniós megközelítések mellett önálló esettanulmányokat olvashatunk a luxemburgi, a brit, a német és a francia médiapolitika nemzeti és nemzetközi vonatkozásainak kölcsönhatásairól, az egyes országok eltérő sajátosságai révén sokoldalúan világítva meg a válaszlehetőségeket. Míg a brit piacon igen könnyen hódított tért a dereguláció neoliberális eszméje, addig a piaci és technológiai kényszerítő erők súlyos feszültségeket teremtettek a közszolgálatiságra igen kényes németországi politikai-kulturális közegben. Luxemburgban, ahol a kereskedelmi televíziózásnak óriási, minden európai országot megelőző hagyománya volt, a földrajzi fekvést és a nyelvi adottságokat kihasználó, a nemzetközi piacot megcélzó televíziózás a magas politika részévé, a kis ország kulcsiparágává vált. A hagyományosan merkantilista szemléletű Franciaország esetében a telekommunikáció deregulációja és nemzetköziesedése szintén sajátos kormányzati válaszokat generált, sajátos következményekkel. A dereguláció egyébként is kényes kérdés Nyugat-Európában, ahol a közszolgálatnak különösen erős történelmi és kulturális gyökerei vannak.
A kötet különösen ajánlott a nemzetközi kapcsolatokat, az európai kérdéseket, illetve a tömegkommunikációt tanulmányozó egyetemi hallgatóknak, illetve a kommunikáció kérdései iránt érdeklődő politológusoknak és közgazdászoknak. Tanulmányonként jegyzetapparátust, a kötethez szószedetet kapunk, a táblázatok jegyzékét és a szerzők rövid bemutatását. 

A kaliforniai Berkeley Egyetem nyelvészeti és kognitív tudományok professzoraként a szerző a konzervatív-liberális dichotómia értelmezése során nem a felszíni politikai nézetek tételes szembeállításával operál, hanem egy egészen eredeti, szerinte elfogulatlan modellt igyekszik felállítani. A könyv alaptézisei szerint: a politikai megnyilvánulási módok a család-alapú moralitástípusokból eredeztethetők, amelyek nagyrészt tudat alatti fogalmi metafórákból szerveződnek, a politikai alapállás megértése tehát megköveteli annak megértését, hogy miképpen illeszkedik a család-alapú moralitástípusokhoz.
Lakoff tanulmánya a kognitív tudományok első teljes körű alkalmazása a politikára. A tudományág képviselőjeként a szerző a liberálisok és a konzervatívok tudat alatti világszemléletét elemzi. Miután az amerikai politika szemüvegén át nézve a nemzet egy család, akkor merész és meghökkentő húzással ezt modellje alapjául téve (a nemzet egy család, ahol a kormány a szülő, az állampolgárok a gyermekek) a rideg-tiltó szülői indíttatást (strict parent -- aki a gondoskodás ellenére önmaga tekintélyét helyezi mindenek elé) teszi meg a konzervatív, míg a meleg-megengedő szülői habitust (nurturant parent -- aki a gondozott érdekeit teszi mindenek elé) a liberális politikai alapállás tudatalatti meghatározójává. Elismeri, hogy maga -- nem lévén erkölcsi relativista -- bár mélységesen tiszteli a konzervativizmust, mégis liberális elveket vall -- ezek tényleges erényei okán. Megismertet a két világnézet (szülői attitűdként megfogalmazott) különbözőségével olyan kérdéskörökben, mint az adózás, az abortusz, a fegyvertartás, a halálbüntetés, a keresztényi bibliaértelmezés, a kormányzati szerepvállalás, a környezetvédelem és a művészet. A szerző által objektívnek ígért modell azonban gellert kap, amikor a homoszexualitás, a multikulturalizmus kérdéséhez ér: szerinte a konzervatív azért ellenzi a homoszexualitást, mert az a férfiúi autoritást kezdi ki, azért utasítja el a sajátjától eltérő kultúrákat, mert azok szerinte erkölcstelenek, a konzervatívok azok, akik kultúrharcot kezdeményeznek és folytatnak úgymond önvédelemből. Ezen a szinten a könyv sajnos a népszerű napilapok jegyzetíróinak színvonalára süllyed. A tudományosnak tűnő eredeti munka végül propagandába fullad: levezeti, hogy bár mindenki maga választhatja meg világnézetét, mégis miért érdemes liberálissá lenni. Szerinte a gyermeknevelésben a szigorú szülői mentalitást (a konzervatív, a fundamentalista keresztény) messze lekörözi a spocki megengedő attitűd, mely megfelelőbb az emberi természet számára. Ha pedig igaz ez a gyermeknevelésben, akkor nem mondhatjuk, hogy a szigorú szülői hozzáállás mint bukott módszer alkalmazható lenne a politikában, hiszen létjogosultsága épp arra alapozódott volna, hogy az életben már bevált vezérlő elv lenne, ami a szerző szerint nem igaz. Ilyen egyszerű! Lakoff elismeri ugyan, hogy a konzervatívok jobban kiaknázták a család, az erkölcs és a politika közötti szálakat, de mindezt csak azért teszi, hogy figyelmeztesse elvbarátait erkölcsi világnézetük hatékonyabb artikulációjának szükségességére. 
A kötetet részletes tematikus irodalomjegyzék zárja.

A könyv: kiáltvány azok egységbe és harcba szólítására, akik a kulturális, gazdasági és ökológiai sokféleség fontosságát elismerve szembe akarnak szállni a monolitikus, globális fogyasztói kultúrával. Nem egyszerűen kritikája a globalizációnak, hanem optimista alternatívát kíván felmutatni az olyan clintoni és blairi kijelentésekkel szemben, mint "a globalizáció nem politikai választás kérdése, hanem egyszerűen tény", vagy "a globalizáció visszafordíthatatlan és feltartóztathatatlan". A szerző hite szerint reális és praktikus programját követve felszámolhatjuk az IMF és WTO "egyházak" által szervezett adósságcsapdákat, mivel a harmadik világ felemelkedésének útját nem a fejlettebb világba irányuló versenyképesebb export megerősítése jelenti. Nagyon tömören megfogalmazva programja egy globális alternatíva: a helyi piacok önfejlesztő, akkumulációs képességeinek megerősítése révén a helyi erők támogatása globális mértékben, a globális gazdaság potenciáljának átcsoportosítása a helyi centrumok javára. A globális termelést, a nagytávolságú beszállításokat és kereskedelmet minimalizálni kell, a cél nem a többi nemzetgazdaság legyőzése egyfajta értelmetlen, önpusztító versenyben, hanem a reális helyi igényeknek a lehetőségek szerint mind teljesebb kielégítése helyi szinten, helyi nyersanyagokkal, munkaerővel. Olyan egészséges önellátás, amely a sokféleség fennmaradását szolgálja a fantom elit mindenen átgázoló, globális profitérdekeivel szemben. A technológiai és információs csere, a beszállítás és általában minden fajta kereskedelem csak annyiban kapjon támogatást, amennyiben a helyi termelést, piacot erősíti.
A könyv első részében definiálja a globalizációt és a lokalizációt, röviden számba veszi a káros mellékhatásokat, és lerántja a leplet a komparatív előnyök, illetve a szabad tőkeáramlás hatékonyságnövelő erejének b evett közgazdasági téziseiről. A második rész részletezi a "védd a helyit globális szinten" programját, melynek sarokkövei: el kell hárítani minden olyan importot, amely hazai termeléssel is kiváltható, az ipar oda települjön, ahol el is akar adni, a tőkemozgásokat helyi szintre kell korlátozni, a magas minőségű kínálat biztosítása érdekében helyi versenyszabályozásra van szükség, a lokalizációt és a környezetvédelmet segítő adózási környezetet kell kialakítani, ösztönözni kell a helyi gazdálkodás és a politikai rendszer demokratikus fejlődését, a kereskedelmet és a támogatási programokat olyan módon kell átirányítani, hogy azok ne a nemzetközi versenyképességet, hanem a helyi gazdaságot erősítsék. Mindez csak azok számára tűnhet a történelem kereke visszaforgatásának, akik szerint az élet nem az embermilliárdokért van, hanem a tőkés társaságokért.
A kötetet részletes jegyzetapparátus, ajánlott irodalom, rövidítések jegyzéke és tárgymutató egészíti ki.
 

Ez a könyv olyan, mint egy harangkondítás. A szerző négy globális jelenséget azonosít, melyek napi szinten és visszafordíthatatlanul veszélyeztetik a földi létet: a széndioxid-kibocsátás, a biológiai kihalás mértéke, a fogyasztás fenntarthatatlan szintje és a népességrobbanás. Figyelmeztet a média ködösítő szerepére és a vállalatok, kormányok, intézmények kifinomult technikáira, melyekkel az általános közönyt igyekeznek tartósítani. Bár ma már a nagyvállalatok háza tájáról is megjelentek az ökoszisztéma végességéről, a közelgő katasztrófáról, a környezetünk megőrzésének szükségességéről szóló megnyilvánulások, ezeket azonban a környezetvédők orwelli álnokságként kezelik: bár a globális környezetvédelem ügye átcsúszni látszik a közszférából a privát szférába, de csak azért, mert a vállalatok felismerték a környezetvédelemben rejlő üzleti lehetőségeket, másrészt mert sajátos módon, továbbra is önnön növekedésüket célozva, profitjuk megőrzése és növelése érdekében kívánják bizonyos sajátos vonatkozásokban a környezetvédő intézkedéseket. Ma már nem elég gyors döntéseket sürgetni, számba kell venni azt is, hogy ezeknek milyen időbeli vonatkozásaik vannak, ugyanis az időnk lejárt. Az egyes ember tisztában van azzal, hogy milyen személyes fenyegetettségre milyen választ lehetséges adni. Az ökoszisztéma végzetes fenyegetettsége nemhogy nem tudatosult, nemhogy az egyes embernek nincs rá válasza, de az ipar és a kormányzati szervek is -- valós program híján -- csupán anomáliákként igyekeznek értékelni az ijesztő jelzéseket. A könyv azt is megvilágítja, hogy kapzsiságunk, médiafüggőségünk és közönyünk miként gátolja a végóra felismerését. Ha még egyáltalán eséllyel akarunk harcba szállni a jövőért, az alábbiak megfontolását ajánlja a szerző:
-- Lássuk meg a dolgok valós nagyságrendjét (mit sem érnek a széndioxid-kibocsátás 20 év alatt 5 százalékkal való csökkentéséről szóló megállapodások, ha valójában 60-80 százalékra volna szükség, mit sem ér a törvény, mely néhány száz veszélyeztett fajt oltalmába vesz, ha a maga az emberi kultúra hamarosan több milliót fog végveszélybe sodorni). 
-- Történeti kondicionáltságunkkal szakítva próbáljuk a dolgok mögött a folyamatokat is észrevenni (ne csak azt lássuk, hogy autót vásárolhatunk, hanem a forgalmat és a szennyezőanyag-kibocsátási folyamatot is, amelynek egyúttal alkotórészévé váltunk, a gyerekeket nemcsak a víz kémiai összetételére kell megtanítani, hanem annak az ökoszisztémában betöltött szerepére és perspektíváira is). 
-- Számításba kell vennünk mások közösségeit, kultúráját, a generációkat és a fajokat (elpusztításukkal magunkat is megöljük, Kopernikusz szellemében nemcsak a geocentrikus gondolkodást, de az antropocentrizmust is magunk mögött kell hagynunk). 
-- Ismerjük meg információink és hiedelmeink eredetét, forrásait, tartsuk ellenőrzésünk alatt a közvetített tudás valóságtartalmát. (Vigyázzunk, hogy az új kommunikációs és számítástechnikai vívmányok egyesek jólétének növelése céljából vagy egyéb ideológiai megfontolások miatt ne váljanak közösségi tudatunk legfőbb őreivé. A közpénzekből finanszírozott tudományos eredmények maradjanak a köz kincsei.)
-- Óvakodjunk attól, hogy túlságosan a mélyére rántson bennünket a fikció és a szórakoztatóipar világa. 
-- Az új technológiák bevezetésének esetleges veszélyessége vonatkozásában a bizonyítási teher a mai gyakorlattal ellentétben a technológia elterjesztésében érdekeltek oldalán legyen, és ne annak ellenzőit terhelje.
-- A technológiát tegyük a maga helyére, ne alkalmazzuk öncélúan. 
-- Az újrahasznosítás követelményét minden emberi tevékenységre és a társadalom, a gazdaság minden résztvevője számára kiskapuk nélkül univerzálissá kell tenni.
-- Mindennek fizettessék meg az ára (a környezet terhelésének és a munkaerő használatának is).
-- Az információk kezelésének és a tartalmak szolgáltatásának éppolyan szigorú szabványai legyenek, mint amilyenekkel az ipari szabványok vagy például az élelmiszertörvények esetében rendelkezünk.
-- Véget kell vetni a politikai közélet magántulajdonosi kontrolljának. 
-- A romboló gazdálkodást olyannal kell felváltani, amely elősegíti a környezet revitalizálását. 
-- Le kell számolni a növekedés-elmélet mindenhatóságával (a véget nem érő növekedés maga a rák).
Isten utolsó ajánlata szerint: fel kell hagynunk önmagunk, illetve szűkebb környezetünk, nemzetünk ideig-óráig hatékony védelmével, és át kell állnunk partikuláris önmagunk helyett bolygónk egészének védelmére, ezen az úton nyerhetjük csak vissza személyes biztonságunkat is. Az idealista végszó szerint nekünk magunknak kell megtenni az első lépést, és vezetőink majd követni fognak. Az isteni ajánlat azonban hamarosan érvényét fogja veszíteni.
A kötetet nagyon gazdag irodalomjegyzék és tárgymutató egészíti ki.

A szerzők olyan jólismert mamutcégek tevékenységét vizsgálják, mint a Shell, a Nike, a Texaco és a Nestlé annak illusztrálására, hogyan szűkítik be a pénzügyi megfontolások az értelmes alternatívákat, hogyan kerültek a vádlottak padjára az addig igen jól csengő névvel rendelkező társaságok a természetre veszélyes tevékenységük, a foglalkoztatás-politikájukban tetten érhető rasszizmusuk és az emberi jogok megsértése miatt. A know-how és a tisztesség stratégiai kapcsolatát kifejtve bemutatják, miképpen veszélyezteti a társaságok hírnevét és jövőbeni prosperitását, ha nem teszik magukévá ezeknek a fogalmaknak a mélyebb értelmét. A szerzők új megközelítéseket is felmutatnak azzal kapcsolatban, hogy miként kerülhetők el a téves várakozások és feltételezések hátrányos pénzügyi következményei, hogyan cselekedhetnek helyesen a tényleg jószándékú cégek a társadalmi értékek üzleti értékekké való konvertálása révén. A jó hírnév -- különösen egy globalizált világban -- a vállalatok hosszú távú üzleti sikerességének kemény fedezete. Korunkban azonban a szintén globalizálódó közvéleményben alaposan megnövekedtek a cégek társadalmi felelősségével szemben támasztott elvárások. A tisztességes üzleti magatartásnak mindig is megvolt a maga jelentése a történelemben, de a globalizált világban ez újabb minőségi követelménnyel gazdagodott: tisztesség a társadalommal szemben. A cégek nem várhatnak arra, hogy a szabályozórendszer változásai kényszerítsék őket tevékenységük módosítására, közvetlenül kell szembenézniök a közvéleménnyel.

E tanulmánygyűjtemény mérföldkőnek tekinthető a földrajzzal és az erkölcsfilozófiával, vagyis az etikával rokon területek feltárásában. Kifejezetten a kötet számára megrendelt 18 eredeti írást tartalmaz, kiváló brit, amerikai és ausztrál földrajztudósok tollából, akik széles áttekintésben, tematikus fejezetekre tagolva járják körül az etika szerepét a földrajzban, illetve a földrajz szerepét az etikában. A négy rész a földrajztudomány jelentősebb tematikus súlypontjai szerint alakult ki: etika és tér, etika és hely, etika és természet, etika és tudás. A tanulmánycsokrokat minden esetben a témakör keretét megadó fogalmakat értelmező (tér, hely, természet, tudás) és a tanulmányok lényegét összesűrítő összefoglaló előzi meg, míg a kötetet a végső tanulságokat összegző írás zárja. Az igen míves és terjedelmes írások első olvasásra parttalan és végkövetkeztetés nélküli elmélkedésnek tűnhetnek. Legfőbb erényük, a szerzői szándékokkal összhangban, hogy rávílágítanak arra, hogy különösen egy globális társadalmi és ökológiai katasztrófa árnyékában a látszólag semleges tudományág, a földrajz képviselői sem vonhatják és nem is vonják ki magukat a társadalmi felelősségvállalás kötelezettsége alól. Hitvallásuk szerint nem osztják a "Kis herceg"-ben megismert földrajztudós alapállását, aki a Kis herceg számára a világ jelenségei, teremtményei közül legkedvesebb virágot nem tekinti vizsgálódása tárgyának, mondván, hogy az számára túlságosan tiszavirág-életű.
A masszív kötet valamennyi tanulmányát gazdag jegyzetapparátus kíséri, megismerhetjük az összesen 23 szerzőt, és az illusztrációk listáján túlmenően kiterjedt tárgymutatót is kapunk.

A Greenpeace mozgalom részesének lenni azt jelenti, hogy valaki egy nagyon potens tudással rendelkezik: tudja, hogyan működik a média, és hogyan lehet azt saját érdekeinek megfelelően felhasználni. Ez a könyv a címbeli sorrenddel ellentmondóan főleg a globális és lokális tömegtájékoztatási eszközökkel foglalkozik. Ezt a Greenpeace mozgalom történetének és jelenlegi életének eseményei tükrében mutatja be, melyekről a megmozdulások résztvevői beszélnek. Megtudhatjuk azt is, milyen egyéb következményekkel jár egy-egy akció, akár a fókák megmentése, akár a globális felmelegedés visszaszorítása a célja.

Az emberek az 1960-as és 1970-es években kezdtek a környezeti problémákra figyelni. Több környezetvédelmi irányzat alakult ki, melyeket követve az emberek is többféleképpen gondolkodnak ezekről a kérdésekről. A szerző a legfontosabbak esetében elemzi a különböző álláspontokat, az álláspontok képviselői közötti vitákat, a helytálló magyarázatokat és a téves elképzeléseket. Olvashatunk a természettudomány (különösen a kémia) és a tudós (főként a vegyész) szerepéről a környezeti problémák kialakulásában és megoldásában, a mérgező anyagokról, a rák és a környezetszennyezés kapcsolatáról, az energiatermelés környezeti hatásairól, a levegő és a víz szennyezéséről, az élelmiszerekről, és a hulladékkezelés módszereiről. 
A környezeti kérdések iránti kezdeti érdektelenség a hatvanas évektől sok esetben ellenkező előjelű túlzásokba csapott át. Akad olyan környezetvédő irányzat, melynek alapelve szerint sem a vegyszerek, sem a sugárzások esetében nincs olyan kicsiny dózis, amely még biztonságos lehet. Vannak, akik azt hiszik, hogy minden kémiai anyag káros a környezetre, így az emberi szervezetre is. Ennek az álláspontnak a képviselői elfelejtik, hogy a világon minden elemekből és vegyületekből, tehát kémiai anyagokból áll. Számtalanszor előfordult az is a környezetvédelem történetében, hogy idejekorán tájékoztatták a nagyközönséget valamelyik anyag káros hatásáról az emberi szervezetre, még mielőtt elegendő mérési adat támasztotta volna alá a feltevést. 
Baarschers Kanadában a kémia professzora, nyilván ebből adódik, hogy a környezeti viták elemzésénél nagymértékben támaszkodik a természettudományos eredményekre. 

Az eredeti kiadvány bővített és átszerkesztett változata meghökkentően karcsú kötetkéjének, melyet hasonlóan filigrán bibliográfia, de annál többet sejtető tárgymutató fejel meg, központi kérdése ez: Hogyan is kommunikálunk? Az elmúlt évtizedek korszerű telekommunikációs eszközei, a légi közlekedés és a műholdak térnyerésével olyan kommunikációs világhálózat épült ki, melynek révén azonnal kapcsolatba léphetünk a világ minden szegletével. A teljes behálózottság ellenére mégis az az általános benyomásunk alakulhat ki, hogy bármerre nézünk is, a kommunikáció hihetetlen módon és mértékben hiányos. Az igen olvasott szerző átfogó dokumentációját adja annak a folyamatnak, melyet egyszerűen dialógusként ír le. Bár a dialógus gyakorlata egyidős az emberi civilizációval, mégis csak a legutóbbi időkben bontakozott ki a technikák, az értelmezések és a gyakorlat zavarba ejtő bősége e fogalom kapcsán. Egyetlen megközelítést sem tekinthetünk abszolút korrektnek, de különbséget tehetünk közöttük, és feltárhatjuk törekvéseiket. Ebben az értelemben a kötet felvillantja Bohm ezirányú munkásságának egyediségét, célját és mélyebb értelmét. 
David Bohm, századunk egyik legnagyobb fizikusa és legelőremutatóbb gondolkodója, a brit Királyi Természettudományi Akadémia tagja és a Londoni Egyetem Birkbeck College-énak nyugalmazott elméleti fizika professzora volt. A könyv szabadúszó szerkesztője egyébként a David Bohm Dialógus Csoport tagja. A munka egyszerre szolgálhat praktikus kézikönyvként a párbeszédben érdekeltek és érintettek számára, de egyúttal elméleti alapvetés is azoknak, akik a bohmi dialogikus világnézet mélyebb rétegeit szeretnék megismerni. Bohm értelmezésében a dialógus többoldalú folyamat, mely messze túlmutat a konvencionális párbeszéd- és eszmecsere-értelmezések keretein. Olyan folyamat, mely az emberi megnyilvánulások és tapasztalás szokatlanul széles spektrumát bontja ki: a szorosan vett értékektől az érzelmek természetéig és intenzitásáig; gondolkodási folyamataink sémáit, az emlékezet funkcióit, ahogyan neurofiziológiánk mindig az adott pillanat szülte tapasztalásainkat strukturálja. A dialógus azt a módot bontja ki, melyben a gondolat -- melyet Bohm a dolog természetéből adódóan korlátozott médiumnak, nem pedig a valóság objektív leképezésének értelmez -- kollektív szinten generálódik és marad fenn. Ez a fajta megközelítés szükségszerűen megkérdőjelezi számos, mélyen beágyazódott előfeltevésünket a kultúrával, a jelentéssel és az identitással kapcsolatban.
A könyv anyagát a szerkesztő Bohm 1992-ben bekövetkezett haláláig a dialógussal kapcsolatban folytatott, igen kiterjedt munkásságának anyagaiból válogatta egybe. Az első és negyedik fejezet (A kommunikációról, A megfigyelő és a megfigyelés tárgya) Bohm két korai, 1970-es és 1971-es tanulmánya, melyek egyrészt a szerző akkori meghatározásaival élve tisztázzák az alapfogalmakat, míg az utóbbi a centrális entitás, az én mint megfigyelő önmagára való való visszahatásának önellentmondásos természetét vizsgálja. A többi fejezet, így a kötet címadó második fejezete -- mely egyfajta bevezetés a szerző által kimunkált és évtizedekig gyakorolt dialóguscsoport-vizsgálatok módszertanába -- Bohm szemináriumainak és egyéb kiscsoportos foglalkozásainak anyagaiból való. A fejezetek tárgyalják a kollektív gondolkodás természetét, a megoldandó szubjektív "problémák" nem valódi probléma jellegét, hanem sokkal inkább paradoxon mivoltát, az előfeltevések, előítéletek ideiglenes félretételét, s mindennek testi, fizikai megnyilvánulásait, a gondolkodási folyamat tudatos kontrollját, a szavakba öntött (praktikus és eredményorientált) gondolatok és a tudatosság mögött látensen örök idők óta meghúzódó résztvevői gondolkodás különbözőségét (mely utóbbiban átjárhatóak a világos és egyértelmű határvonalak, az objektumoknak egy mélyebb értelmű kapcsolatrendszere van, s a befogható világ mozgásai egy vitális lényegben való részesség érzetét keltik).
Bohm értelmezésében a dialógus nem egyfajta győzelemre törekvő diskurzus, hanem a kommunikációnak egy olyan szelíd formája, mely kiválóan alkalmas már birtokba vett tudásanyagunk határainak kitapogatására, mely lehetőséget teremt egy teljesen új kommunikációs rend, az embertársainkkal és a bennünket befogadó világgal való újfajta minőségű kapcsolat megteremtésére. Ennek alapja véleménye szerint az, hogy a világ konfúz fragmentáltsága nem megváltoztathatatlan természeti törvények következménye, hanem gondolkodásunk inkoherenciájában gyökerezik. Míg például a tudományban -- hirdessék bár fennhangon az "igazság" keresését -- mindig a személyes ambíciók, a bejáratott elméletekhez, tradíciókhoz való merev ragaszkodás gátolta az érdemi fejlődést, addig az emberiség nagyobb része általánosságban is ellentmondásos szándékok és tettek hálójában vergődik az idők kezdetétől fogva. Ezek az ellentmondások vezettek a rossz tudományhoz és a társadalmi és személyes fragmentáltság minden válfajához, mely nem ismer kulturális és földrajzi határokat, oly mértékben hatja át az egész emberi nemet, hogy már teljes mértékben akklimatizálódtunk hozzá. A kérdés az, hogy részeinkből egésszé építve magunkat, szembe tudunk-e nézni a végtelennel úgy, hogy türelmetlen kíváncsiságunkkal siettetve a nagy pillanatot, a rácsodálkozás ne zúzzon bennünket ismét és most már visszavonhatatlanul darabjainkra.

A Daily Globe tanulmánygyűjtemény azt mutatja be, mit tudunk ma arról, hogy a világ egésze szempontjából kulcsjelentőségűnek számító környezeti kérdéseket miképpen is kezeli a média és mi módon rezonál ez a közvéleményben. A szerzők komoly belelátással és hozzáértéssel rendelkező kiváló újságírók, politikusok, kutatók és környezetvédelmi aktivisták. A könyv gyakorlati példákkal is szolgál az együttműködés és a kommunikáció új formáiról, s jó alapvetést nyújt a globális környezeti változásokkal kapcsolatos hatékony jövőképek, stratégiák meghatározásához, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy munícióval szolgáljon a nyilvános vitákhoz.
Bár az emberiségnek olyan komoly környezeti kihívásokkal kell szembenéznie, mint a klímaváltozás, a biodiverzitás szűkülése, melyek komolyan fenyegetik a gazdasági, társadalmi, környezeti biztonságot, mindezen kérdések igazi jelentősége nem kap hangot a médiában, mely csak az újdonságra, a szenzációra, a személyiségekre, a drámákra éhes, és így képtelen hatékonyan megjeleníteni a lassan feltáruló, bizonytalanul körvonalazódó fenyegetéseket. Egyrészről meglehetősen világos, hogy maguk az újságírók komoly nehézségekkel küszködnek, ha a tudomány, a politika és bizonyos, a kérdéskör alapjait meghatározó értékek komplex kölcsönhatásait kell ábrázolniuk. Másrészről azt is látni kell, hogy a tudomány képviselői, a politika és a nem kormányzati szervezetek közösségei is elég kelletlenek, ha arról van szó, hogy alkalmazkodniok kellene a média módszereihez és igényeihez. Végeredményben a médiának köszönhetően az utca emberét még nem érintette meg, mit is jelent valójában a fenntartható fejlődés. Szinte már perverz az a mód, ahogy a tudománynak a klímaváltozás és biodiverzitás kérdésében egyre érettebbé válásával mindennek a tömegkommunikációs megjelenítése minimálisra redukálódott. A nagy kérdés, hogyan lehet megjeleníteni a médiában olyan komplex tudományos kérdéseket, melyek tanácskozások és szakfolyóiratokbéli publikációk hosszú láncolatán keresztül csak lassan bomlanak ki. Hogyan lehet a hírek közé illeszteni olyan kérdéseket, melyek fontosak és új információt hordoznak, de média-szempontból mégsem hírértékűek, így kilógnának a szenzációs "legfrissebb jelentések" közül. Hogyan lehetne a nagyon konzervatív tudós társadalmat rávenni, hogy olyan formában is megfogalmazza tudását, mely a mai média-hangsúlyok világában is "sütni" tud? Hogyan lehetne a kormányzati sajtószóvivőket rávenni, hogy a reflexszerű védekező pozíció helyett képesek legyenek olyan kérdések világos artikulációjára is, melyek nem illeszthetők a hivatali ügymenet szabványkeretei közé.
A tanulmányok négy nagy fejezetben csoportosulnak. Az elsőben a tudományos tanácsadóként kormányzati szerepet vállalt szerzők írásait olvashatjuk a politikai döntéshozók dilemmáiról. A másodikban négy tapasztalt környezetvédelmi újságíró meséli el, hogyan próbálják munkájuk során megjeleníteni a környezeti kérdéseket. A harmadik részben tudományos kutatók járják körül a környezet, a média és a társadalom különböző aspektusait, míg az utolsó részben környezetvédelmi szervezetek munkatársai igyekeznek olyan új elképzeléseiket felvázolni, melyek segíthetnek a korábbi fejezetekben felvetett kihívások megválaszolásában. Zárszóképpen a függelékben az Egyesült Királyság tudományos főtanácsadója -- egyben a kötet alaphangját megadó indító tanulmány társszerzője is -- két háttéranyaga olvasható, melyek részletesen bemutatják a felmelegedés és a biodiverzitás problémakörét.
A kötetben az irodalomjegyzékek és jegyzetapparátusok mellett elolvashatjuk a szerzők biográfiáját, a rövidítések, a statisztikai adatsorok és a táblázatok jegyzékét is.

Műfajában az első olyan kötet, mely a környezeti kérdések tömegkommunikációs megjelenítését tárgyalja. Lényegi kérdésfeltevései a következők:
-- Vajon a környezet olyan sztori-e, mely a tudósítás egy új minőségét feltételezi?
-- Hogyan mutathatja be a média a kellő pontossággal a környezeti kérdések nemzetközi, nemzeti és helyi dimenzióit?
-- Nincs-e ellentmondás a médiumoknak a reklámipar iránti elkötelezettsége és a környezeti kérdésekről szóló tudósításaik vallott objektivitása között?
-- Milyen szerepet tölthet be a környezeti kérdésekről szóló tájékoztatás a filozófia, a gazdaság, a politika és a kultúra tágabb kontextusában?
A kötetben médiaszakemberek (lapszerkesztők, televíziós producerek, közírók), valamint jól tájékozott bennfentesek saját nézőpontjukból kiindulva, személyes élményeik és konkrét esetek kapcsán provokatív válaszaikkal és véleménynyilvánításukkal igyekeztek megfelelni a feltett kérdésekre. A szerzők között találjuk többek között Al Gore-t, Vásárhelyi Juditot, Donella H. Meadows-t is. A megfogalmazott vélemények jól illusztrálják mindazokat a dilemmákat, melyekkel a környezeti kérdések kezelése során a médiának szembesülnie kell. Az önkritikus médiaszakemberek elismerik a sajtó tanácstalanságát a környezeti kérdések kezelése tekintetében, hiszen mint mondják, szakmájuk szerint eddig elsősorban az ember és ember közötti konfliktusok (háború, bűnözés, politika és szegénység, sport) bemutatása jelentette feladatukat. A kötet előszavában azonban megfogalmazódik a hitvallás: ha a tudósoknak a felmelegedéssel és a fajok kihalásával kapcsolatos állításai igazolódni látszanak, akkor szakítaniuk kell az eddigi gyakorlatukkal, fel kell ismerniük, hogy az igazi konfliktus ma már az ember és környezete között áll fenn. A nyitó tanulmány egyfajta morális alaphangot igyekszik megütni, bár nem kifejezetten a médiumok szerepvállalása kapcsán: joga van-e a legfejlettebb országnak a szegénységgel és államadóssággal küszködő, de még komoly természeti potenciállal rendelkező harmadik világbéli országokat felszólítani arra, hogy szegénységükön ne a környezetük pusztításával próbáljanak enyhíteni? Nem tekinthető-e ez egy újfajta gyarmatosítási szándék jeleként? Nem volna-e előrevalóbb a fejlett világ számára, hogy a létfontosságú, például trópusi természeti környezet megóvása érdekében lemondjanak kihelyezett hiteleik visszafizettetéséről? Érdekes pólus egy oregoni szenátor cikke, aki azt kéri számon a sajtón, hogy ha már egyszer végre foglalkozik környezeti kérdésekkel, akkor az északnyugati partoknál (Oregon) történt őserdőirtás kapcsán miért volt oly szenzációhajhász, miért nem mutatott több felelősséget a kiegyensúlyozott tájékoztatás tekintetében, miért hangolta állandóan a közvéleményt és a döntéshozókat drámai riportjaival és a különböző érdekcsoportok szájízének megfelelően változó adatok közlésével, melyek szerinte igen távol álltak a valóságtól. A kötet anyagának változatosságát példázza Vásárhelyi Juditnak a nagymarosi gát építése elleni mozgalomról, annak rendszerellenes hátteréről, a szocialista cenzúra nyugati médiumok útján történő hatástalanításáról szóló írása, mely egyben azt is bizonyítja, hogy a zöld mozgalmak lehetnek kékek is, nem feltétlenül balos indíttatásúak, de néhány egyéb kötetbéli írással együtt azt is, hogy a környezetvédelem nem kifejezetten az amerikai társadalom legújabb demokratikus ajándéka a világnak.
A kötetet szószedet, annotált bibliográfia, egy szakirodalmi áttekintést nyújtó tanulmány és a szerzők biográfiai adatai egészítik ki.

Ez a könyv jóval többre vállalkozik, mintsem hogy pusztán a környezettel és a médiával kapcsolatos trendeket ábrázolja az iparosodott és a fejlődő országok tekintetében: eredeti empirikus kutatásokon alapuló szociológiai tanulmányként azt elemzi, hogy a különböző kulturális, vallási és politikai kontextusok miként hatnak az emberek környezetszemléletére és az újságírók miképpen néznek szembe ezzel a ténynyel. A tanulmány új megvilágításba helyezi az environmentalizmus nagyon különböző megközelítéseit, mely fogalom mögött gyakran túl tág és pontatlan értelmezések húzódnak meg, kevés érvényességgel és jelentéssel ruházva fel azt. Különös figyelmet szentel annak, miképpen áramlanak a környezetvédelemmel kapcsolatos elképzelések, és miképpen reagál a közönség a tömegmédiumokban bemutatott környezetvédelmi kérdésekre. A kötet alapját újságírókkal készített interjúk, eredeti tömegkommunikációs tartalomelemzések és közvélemény-kutatások képezik, melyek terepe párhuzamosan Anglia és India volt. Mindez a szerzők számára kiváló lehetőséget teremtett, hogy körvonalazzák a különböző kulturális, vallási és politikai kontextusokat, melyek világosan érzékelhetővé teszik Észak és Dél kontrasztját. A tömegmédia és a kommunikációs technikák azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy az északi államokat a környezeti önámítás csapdájába csalják, s ezzel állandósítják a Dél szegénységét. Utóbbi célja továbbra is, hogy a fejlődés útjára léphessen -- az indiai átlagember a nagy környezetvédelmi kérdések egyikében sem mutatja a legcsekélyebb konszenzust sem, gyakorlatilag nem ilyen kérdések foglalkoztatják. A környezetvédelmet a gazdagabb, iskolázottabb, információkhoz jutó és technikai vonatkozásokban elsősorban angol forrásokra támaszkodó megkérdezettek -- ha egyáltalán számba veszik -- a gyarmatosítás egy új formájának tekintik. Az Észak a környezeti problémák forrását mindig valahol más tájakon keresi -- Kelet-Európában és a fejlődő országokban, ilyen értelemben egy földhözragadt szinten a fejlett brit polgár az indiaihoz igen hasonlóan gondolkodik. Hogy a környezetvédelem univerzális üggyé válik-e, az azon múlik, hogy a nagyon élesen különböző világszemléletek hogyan és milyen mértékben képesek konvergálni. A szerzők egy szimuláció segítségével bemutatják, hogy az egyenlőtlen kommunikációs hozzáférés világában miért nem tud kialakulni a környezeti kérdések közös, egységes világszemlélete. Végkövetkeztetésük szerint a fejlődő országoknak mindenképpen át kell menniök a növekedés stációin, anélkül, hogy reálisan elvárható lenne tőlük, hogy azzal is törődjenek, vajon mennyi problémát okoznak ezzel önmaguknak és másoknak. Bármennyire nem teszi is ezt világossá az átlagpolgár számára a tömegkommunikáció, ha a Nyugat meg akarja óvni önmagát és a Földet e megkésett iparosítás káros következményeitől, akkor számot kell vetnie azzal, hogy neki magának van-e érdemi tennivalója ezügyben.
A kötet részletesen bemutatja a közvélemény-kutatások és tartalomelemzések módszertanát, eszközeit, eredményeit, adatsorait, a kérdőíveket, a kódolók útmutatóit, szótárait. Pontos listáját adja a közölt térképeknek, táblázatoknak, adatsoroknak. Szószedetet igen, irodalmi hivatkozást azonban -- eredeti munka lévén -- csak korlátozott mértékben kapunk.