Bóna László
Homeopátia
-- a művészi gyógyítás
A homeopátia radikálisan új
és radikálisan ősi kísérlet a gyógyítás tudományos és művészi, tudományos
és hitbéli vonásainak egyesítésére.
Hasonló a hasonló
által gyógyíttatik.
Similia Similibus Curentur
Már Hippokratész leírta,
hogy egy betegséget kétféleképpen lehet gyógyítani: vagy a baj ellenszerével,
vagy a tünetekhez hasonló szerrel. Az orvoslásnak csak az ellenszereken
alapuló szemlélete terjedt el a tudomány története során. A hasonlóságra
alapozott gyógyítás elfelejtődött, vagy csak mint lappangó, titkos, nem
hivatalos, pogány gyógymód élt tovább, melyről az önmagát tudományosnak
nevező orvoslás nem vett tudomást, vagy mágiának, babonaságnak nevezte.
Az 1700-as évek vége felé
egy gyógyszerészetet is kitanult orvos, Samuel Hahnemann Erdélyben súlyos
maláriát kapott, de szerencsésen felépült belőle. Majd korának gyógyszerkönyveit
lapozgatva úgy érezte, hogy semmiféle kielégítő választ sem kap arra,
hogy vajon a kínafa kérge, vagyis a kinin milyen hatásánál fogva képes
gyógyítani a maláriát. Sőt mi több, nemhogy nem kapott érvényes választ,
hanem úgy érezte, hogy tudományosnak látszó, ámde teljesen megalapozatlan
nézetekkel találkozik a kinin emésztésre gyakorolt hatásával kapcsolatban.
A korának orvoslásából -- mely szerinte nem terjedt tovább az érvágásnál
-- amúgy is kiábrándult orvos, hogy saját sejtését igazolja, bevett
egy adag kinint, immár gyógyultan. Az történt vele, amire titkon számított,
a kinin hatására a malária pontos tünetképe jelent meg rajta, és a betegség
enyhített formában ugyan, de lezajlott a maga természetes útján a teljes
gyógyulásig. Hahnemann ezek után sok-sok, kezdetben saját magán és családján,
feleségén és népes számú gyermekén végzett gyógyszerkísérlet során kidolgozta
a hasonlóság elvére alapozható gyógyítás
tudományos rendszerét, melyet homeopátiának nevezett el, a görög hasonló
(homöo) és szenvedés (patosz) szavak összetételeként.
Egész gyógyítási rendszere arra
a megtagadott, babonaságnak, mágiának tartott, a tudományból száműzött
gondolatnak a teljes kísérleti, empirikus végiggondolása, miszerint egy
betegséget nemcsak ellenszerével lehet gyógyítani, hanem az a gyógyszer
is képes egy beteget meggyógyítani, ami egy egészségeset megbetegít. Pontosabban,
amilyen tüneteket kivált egy adott növényből készült gyógyszer egy egészséges
emberen, ugyanolyan tünetek meggyógyítására lesz képes egy beteg esetében.
Hahnemann sorba vett néhány
növényt, melynek hatását az ő korában nagyjából ismerték. Vette például
az erősen mérgező nadragulyát, a belladonnát, és bevette, majd másokkal
is bevetette, hogy a kiváltott hatás összképét minél jobban megfigyelhesse.
A tüneteket, melyeket a növény kipréselt leve okozott, pontosan lejegyezte.
Magas láza lett, teste görcsökbe rándult, látomásai támadtak, erős, félelmetes
álmok, a teste száraz lett, forró, kipirult, szinte égő vörös, torka fájt,
mintha tüzet nyelt volna. Ha Hahnemannt beteghez hívták, akkor pontosan
kikérdezte a beteget, hogy mit érez, és megfigyelte, hogy a beteg hogyan
néz ki, milyen állapotban van, hogy tudja, milyen gyógyszer által kiváltott
állapothoz lehet a leginkább hasonlítani a beteg állapotát. Ha a beteg
teste forró volt, száraz, szinte égetett a bőre, esetleg fájt a torka is,
az is vörösen izzott, magas láza volt, esetleg teste görcsbe rándult, szeme
fennakadt, látomásokról számolt be, furcsa ijesztő álmokról, akkor habozás
nélkül belladonnát adott neki, és a beteg meggyógyult."
Ami nagy mennyiségben mérgező,
az kis mennyiségben gyógyszer." Ezt az elvet Paracelsus hangoztatta, akit
bízvást nevezhetünk Hahnemann szellemi elődjének. Hahnemann hamar rájött
arra, hogy ahhoz, hogy egy adott növényi vagy ásványi anyag által kiváltott
tüneteket vizsgálja, nem kell feltétlenül erős adagot, vagyis nagy mennyiséget
bevenni, mert akkor túl hevesek lesznek a kiváltott tünetek. Hahnemann
hígítani kezdte a kipréselt növényi leveket, és cukorral keverni az oldhatatlan
ásványi anyagokat. Azt tapasztalta, hogy a szerek hígításával a gyógyhatás
nemhogy nem csökken, hanem egyenesen nő. Ha már egyszer elkezdte a kiindulási
anyagokat hígítani, akkor ésszerűen merült fel a kérdés, hogy meddig hígítsa
azokat. Vett egy cseppet a kiindulási anyagból, a növényi présléből, és
tett hozzá tíz csepp vizet. Később egy csepp növényi léhez száz csepp vizet.
Az így nyert gyógyszer is hatásos volt. Majd ebből az oldatból is vett
egy cseppet és újra felöntötte kezdetben tíz, később már száz csepp vízzel.
Majd újra ebből is egy cseppet és megint száz csepp vizet. Minden hígítási
fázisban azt tapasztalta, hogy a gyógyhatás nemhogy nem csökken, hanem
a hígítási mérték arányában egyre fokozódik. Egyre nagyobb hígításokkal
gyógyított. Rendkívüli eredményességgel. Meg tudott birkózni korának legnagyobb
járványaival is, a kolerával, a tífusszal. Legnagyobb eredményeit később
már a kétszázszor százszorosára hígított szerekkel érte el, sőt élete végén
már ötvenezerszeresére hígított szerekkel is gyógyított, és azt írta ezekről,
hogy megtalálta azt a gyógyszert, amivel már teljesen elégedett lehet.
Nem tudjuk, hogy vajon mi vezethette
rá Hahnemannt arra, hogy ne csak hígítsa a szereket, hanem minden hígítási
fázisban össze is rázza. Vannak persze legendák erre nézve. Egy távolabb
lakó betegnél, akinek ugyanolyan tünetei voltak, mint egy közelebb lakónak,
ugyanaz a gyógyszer jobban hatott. Talán elgondolkodhatott, mi lehet a
különbség a távolabbi beteg és a közelebbi között. Lehet, hogy a gyógyszer
hatását fokozza az út, a szekér rázkódása? Nem biztos, hogy így történt,
minden tudományos felfedezés megszüli a maga mítoszait. Tény azonban az,
hogy a gyógyanyagok hatását Hahnemann a szerek készítése közben rázogatással
kezdte fokozni, és ugyanolyan tapasztalatai lettek, mint a hígítási fázisoknál,
azaz minél több rázást tett bele az anyagba, annál erősebben hatott. A
gyógyszerkészítésnek ezt az új, általa felfedezett eljárását, az anyagok
nagymértékű hígítását és a hígítási fázisok között az anyag többszöri felrázását
nevezte a gyógyszerek "dinamizálásának" vagy más néven "potenciálásnak".
Persze nem csupán azt
tapasztalta, hogy minél jobban hígít egy szert, annál erősebb a hatása,
hanem azt is, hogy nem csupán erősebb, hanem más minőségű is, vagyis
minél jobban hígított szert vesz be egy beteg, annál több lelki, pszichés,
mentális tünetet tapasztalni nála. Minél anyagszerűbb, vagyis töményebb
egy oldat, annál jobban hat fizikai, testi síkon,
gyorsan és közvetlenül. Minél inkább hígított, annál inkább hat a lelkiállapotra,
a gondolkodásmódra, a személyiség lelki dimenzióira. Hahnemann élete
során egyre inkább azt tapasztalta -- ami az ő korában az egyik legnagyobb
újdonságnak tartható felfedezés volt, és amely szervesen következett
a hígítási elv napi gyakorlati tapasztalataiból --, hogy minden betegség
gyökere az ember mentális szférájában van, a testi baj csak manifesztációja
egy lelki történésnek, egy gondolkodásmódnak, egy életszemléletnek.
Persze nem mindent csak
lelki úton kell meggyógyítani, tudni kell a testet is azonnal egészséges
állapotba hozni, ha erre van a legsürgetőbb szükség, de Hahnemann tudta,
hogy az ún. krónikus betegségeknél, vagyis az időben lassan kialakuló,
mély gyökerű nyavalyáknál kizárólag a beteg mentális szférájában keresendő
a baj oka, így csakis annak harmonizálásával lehet tartósan az egészségét
visszaadni. Élete késői szakaszában arra is rájött, hogy bizonyos nagy
hígítású, vagyis ahogy ő nevezte; "nagy potenciájú" szerekhez egy-egy
jól körvonalazható emberi alkat is tartozik, amely ha megkapja a számára
jól kiválasztott ún. "alkati szerét", akkor ez a szer az adott beteg
mentális szféráját, szellemiségét, öngyógyító erejét olyan mértékben
képes aktivizálni, hogy gyakorlatilag konkrét fizikai tüneteitől függetlenül
bármilyen helyi fizikai, testi problémáját is képes meggyógyítani.
Gyógyító információ
A homeopátia "igazságai" közül
mindenkor az egyik "legmegemészthetetlenebb" állításnak tűnik az a tapasztalati
tény, hogy ha egy kiindulási anyagot, például egy növény kivonatát, levét
hígítjuk, akkor annál erősebb és mélyebb hatást érünk el, minél nagyobb
fokú a hígítás. A tízszeresére történő hígítási sorozatban a 23. lépésnél
az oldatban vegyileg a legcsekélyebb jele sem mutatható ki a kiindulási
anyag létezésének. Vagyis gyakorlatilag a hordozó anyagon, a vízen kívül
nincs benne "semmi" más. Csak a kiindulási anyag "információja", "rezgése",
"lenyomata", "éterikus állapota" -- sorolhatnánk a különböző irányokból,
tudományos vagy ezoterikus irányból érkező értelmezéseket arra, hogy mégis
mi az a maradék a hordozó vízben, alkoholban, tejcukorban, ami gyógyít.
Léteznek ma már olyan tudományos
kísérletsorozatok, amelyek a homeopátia hígítási törvényeit igazolni képesek.
Mindezek a kísérletek persze elvezetnek a kvantumfizika, a kibernetika
területére, és a vízben maradó anyag lenyomatát az anyag információjának,
energiamezejének, elektromágneses rezgésének nevezik. E szerint a homeopátiát
az informatikai gyógyítás tudományának tartják, mely egy berögződött, túlhaladott
mechanisztikus világkép helyett egy modern, hálózatszemléletű látásmódot
követel meg a tudománytól, mely elfogadja az anyag energia-eredetét, a
kauzális logika helyett pedig összefüggésrendszerek hálózatára épülő gondolkodásmódot.
Tudományos kísérletek is határozottan képesek bizonyítani azt, hogy az
anyag anyagtalanul is képes működni, sőt, ebben a formájában eddig ismeretlen
hatásmechanizmusokra is képes.
Hahnemann ezt a hatásmechanizmust
a szereknek az "életerőre" gyakorolt hatásának nevezte. "Az ember egészséges
állapotában az anyagtalan életelv működteti a fizikai testet" -- írja.
Egyik leghíresebb követője, a múlt században Amerikában élt James Tyler
Kent az "életerő" kifejezés helyett inkább az "anyagtalan szubsztancia"
fogalmának bevezetését tartja saját korszelleméhez megfelelőnek. Így folytatja
Hahnemann gondolatmenetét A homeopátia filozófiája című, előadásaiból
összeállított könyvében: "Manapság a haladó gondolkodók az anyag negyedik
állapotáról, az anyagtalan szubsztanciáról beszélnek. Azt mondják, hogy
az anyag szilárd, folyékony, légnemű és sugárzó formában létezik. A szubsztancia
egyszerű formájában éppoly valóságos, mint az anyag a maga konkrét megnyilvánulásában."...
"Egy materialista, ha konzekvens akar maradni az elveiben, akkor tagadnia
kell egy szubsztanciális Isten létét, mivel az az energia, amiben ő hisz,
az semmi, így tehát azt kell feltételeznie, hogy Isten nem létezik. ...
Érzékszervei segítségével az ember soha nem lesz képes bebizonyítani, hogy
bármi is létezhet egy folyamatos, az adott dolgot működtető áramlás nélkül.
Ha ez így van, akkor -- az anyagtalan világba átlépve -- miért fogadná el,
hogy az energia az elsődleges? Az anyagtalan szubsztancia folyamatos tanulmányozása
után belátható, hogy okunk van kijelenteni: az energia nem önmagától való,
hanem egy hatékony szubsztancia, és olyan intelligencia áldása révén jött
létre, amely maga is egy szubsztancia." Láthattuk, hogy a homeopaták minden
fizikai tünetben megnyilvánuló betegség alapjának a mentális szférában
bekövetkező változásokat tekintik. Eszerint mondhatjuk ezt úgy is, hogy
a betegségek okai, vagyis a világban minden megbomlott harmónia oka az
anyagtalan szubsztanciában, vagyis az élő organizmusokat láthatatlanul,
"sugárzóan", áramlóan irányító, szabályozó életerőben keresendő. "A test
nem mozog, nem gondolkodik, nem cselekszik anélkül -- folytatja Kent --,
hogy az anyagtalan szubsztancia belső szintjei jelen ne lennének benne.
Amikor a test elválik az őt jellemző anyagtalan szubsztanciától, akkor
ez az áramlás megszűnik benne. Az anyagtalan szubsztanciától származó energia
biztosítja a rendezettséget. Általa működnek jól a különböző életfunkciók,
továbbá tőle függnek az egyes növények, ásványok arányai, öröklődési formái.
Minden működés ennek köszönhető, általa maga az univerzum is rendezett
marad."
Rudolf Hauschka, aki
szintén elkötelezett híve volt mind a homeopátiának, mind az antropozófiának
(életművét három vaskos munkában foglalta össze: az Anyagtan, Táplálkozástan
és Gyógyszertan, azaz a Substanzlehre, Ernahrungslehre, Heilmittellehre
című kötetekben), növénykísérletekkel igyekezett bizonyítani az anyag elsődleges
"szellemi" eredetét. Légmentesen lezárt üvegbura alatt tartott növényeknél
figyelte meg, hogy holdtölte időszakában 0,54 százalékos súlygyarapodás,
az újhold időszakában pedig 0,58 százalékos súlycsökkenés észlelhető. "Itt
tehát ritmikus időközökben anyag keletkezett, és azután ismét átment nem
mérhető szellemi állapotba" -- vonja le következtetéseit ebből a kísérletből.
"Magokból desztillált vízben
sarjasztott növények elemzése kimutatta -- írja --, hogy ritmikus időközökben
ásványi anyagok (kálium, kalcium, magnézium, szilícium, kén) jöttek bennük
létre, azután ismét eltűntek. A lét tehát nem az anyagból származik, hanem
a szellemi kozmosz hozza folyamatosan létre a látható világot, azután újra
visszaalakítja immateriális formákká." Hauschka értelmezése szerint a növény
az anyag szellemivé válásának és a szellem anyagban való megtestesülésének
élő folyamatát mutatja, mintegy szemléletes képben alkotja meg az élet
testi keletkezését és anyagtalanná oldódását.
Az anyag szellemi eredetét persze
Hahnemann is igyekezett közérthetően kifejezni, őszinte csodálkozásának
adva hangot, hogy vajon korának "egyre több felvilágosult és mély gondolkodású
emberfője", miért vonakodik attól, hogy felfogjon egy "nem anyagi erőt",
miközben nap mint nap maga is tapasztalhatja működését. "Avagy egyikükkel
sem fordult még elő, hogy anélkül, hogy valami hánytatószert ettek volna,
pusztán valami undorító dolog látványától hánytak volna? Talán ez nem egy
képzeletünkre ható dinamikus hatás?" -- kérdezi Hahnemann.
Potenciáláskor egy anyagnak
az anyagtalon szubsztanciába való juttatása zajlik, és a szernek ez
az anyagtalan szubsztancialitása hat az emberi szervezetet irányító
anyagtalan szubsztanciákra -- mondhatjuk Kent fogalmai szerint a homeopátiás
szerek működési elvét. Hahnemann elutasít mindenféle olyan logikát,
amely a homeopátiás szerek hatásmechanizmusának magyarázatába mégiscsak
valamilyen anyagi hatóerő létét próbálja visszacsempészni. Tagadja annak
a gondolkodásnak a helyességét, hogy úgy magyarázzuk, hogy mégiscsak
anyagból anyagba átvitt atomok, molekulák közötti kapcsolatokon múlik
a gyógyulás folyamata. "Ezeknek a magas potenciájú szereknek az egyéni
csalhatatlan ereje nem anyagi atomjaiktól vagy fizikai tulajdonságaiktól
függ" -- írja. "A gyógyszerek a gyógyító anyag legkisebb részecskéjének
átvitele nélkül, dinamikusan hatnak a szervezetünkre. A legmegfelelőbben
dinamizált szer legkisebb adagja -- amelyben parányi anyagi szubsztancia
maradt csupán, és amely annyira kevés, hogy a legjobb matematikai koponyák
számára is elképzelhetetlen és felfoghatatlan -- lényegesen nagyobb
gyógyító erőt fejt ki, mint ugyanennek a szernek egy erős anyagi dózisa.
Minden egyes parányi adag, mely szinte semmit sem tartalmaz, a belőle
áradó és felszabaduló szellem jellegű gyógyító erőn kívül kizárólag
saját dinamikai energiája által idéz elő olyan eredményeket, amelyeket
még ugyanennek a szernek a legnagyobb materiális adagja sem képes előidézni...
A nyers szubsztancia legnagyobb mértékben kiáradó és felszabaduló, láthatatlan
energiája az, ami a parányi, impregnált globulusban vagy oldatban megtalálható.
Ez a gyógyító erő -- bármilyen parányi is -- az élő szövettel kapcsolatba
kerülve dinamikusan az egész szervezetre hat, a maga sajátos módján,
a legkisebb anyagi részecske átadása nélkül, és a fokozatos dinamizálással
hatóereje egyre inkább növekszik."
Hahnemann sosem késlekedik,
hogy abból, amit tapasztal a fizikai világ működéséről, filozófiai következtetéseket
is tegyen, ugyanis mindezen eszmefuttatása után tömören összefoglalva megjegyzi:
"Mindez az életet irányító szellemtermészetű életelven alapul."
Kent gondolatmenete szervesen
következik ebből. Ha a betegségek oka az anyagtalan szubsztanciában keresendő,
akkor gyógyszereinket "azért potenciáljuk, hogy eljuthassunk azok anyagtalan
szubsztanciáihoz, vagyis magának a szernek a természetéhez és minőségéhez.
Egy szernek ahhoz, hogy homeopátiás szerré válhasson, minőségileg és létezésében
is a betegség okához hasonlóvá kell válnia" -- írja Kent. Vagyis úgy látja,
hogy a továbbiakban az anyagtalan szubsztanciákat kell tanulmányozni, hogy
"elérhessünk a betegséget okozó energiák természetéhez".... "Természetesen
ki fog derülni, hogy ez az egész dolog a patológia egy új rendszerének
létrehozása felé mutat, ez lesz a homeopátia alapműve."
"A növények az ember növénységére
hatnak, az állatok az ember állatságára, a kövek az ember kőségére" --
írja Novalis. Valóban, nem pusztán a növények "éterteste", vagy gyógyereje,
vagy a bennük rejlő információ közelíthető meg a potenciálás eljárásával.
Gyógyító erő, vagyis hibás működéseket kiigazító pozitív információ nyerhető
potenciálással ásványi anyagokból, fémekből, állati testnedvekből, szervekből,
szövetekből. Az arany, az ezüst, a kvarchomok, a tengeri só -- mind-mind
alkalmas arra, hogy nagymértékben felhígítva, oldva és rendkívül sokszor
rázogatva (vagy oldhatatlan anyagoknál, fémeknél, ásványoknál porrá zúzva,
hosszú ideig dörzsölgetve és nagymértékben tejcukorral elkeverve) gyógyanyaggá
váljon. Vagyis azt mondhatjuk, hogy elvileg minden a világon képes eljutni
saját pozitív információkat tartalmazó állapotába. Minden potenciálható,
dinamizálható. Minden elkeverhető vagy oldható olyan mértékben, hogy ő
maga benne anyagszerűen, kimutathatóan, érzékelhetően eltűnik, és ebben
az eltűnt formájában minden működésbe hozható valamilyen mechanikus behatásra,
hosszas rázásra, dörzsölésre. Minden eljuthat önmagának valamilyen energetikai
formájába, valamilyen tiszta információ-létébe, vagy éteri síkjára. És
ebben az állapotában akkor pozitív hatású, ha annak, amire hat, ez az információ
szükséges ahhoz, hogy a maga megbomlott harmóniáját helyreállítsa. Ilyen
éteri állapotában képes gyógyítólag hatni állat is a növényre, növények
egymásra, emberi anyag az állatra. Ilyen éterikus anyag képes meggyógyítani
egy egész ökoszisztémát is, helyreállíthatja például egy tó élővilágának
egységét.
Ha minden a világon elvileg
eljuttatható önmagának olyan állapotába, amelyben lehetősége van pozitív
információt adni az ő információjára rászorultnak, akkor a homeopátia egy
egyetemes éterikus kommunikáció tapasztalati tudománya. Annak tapasztalata,
hogy az anyag sebezhető, de az anyagot mozgató energiaáramlás, információ
harmonizálható.
Összecseng ez mindazzal a mitikus
történettel, teremtésmítosszal, amit az emberiség összes kulturális tradíciója
egymástól függetlenül egyformán állít: tudniillik azzal, hogy a gonosz
relatív, de a jóság abszolút.
Gyógyító metafora
A nagymértékű hígítások gyógyszerként
való felhasználása még megragadható a tudomány eszközeivel, lehet mérésekre
épülő vizsgálati módszereket modellálni erre. Valóban nehéz viszont elfogadni
azt, hogy a hasonló miért gyógyítja a hasonlót, hogy ez nem mágia, nem
hipnózis, nem valamilyen vallásos révület eredménye, nem placebóhatás,
hanem működő természeti törvény. A "hasonlót a hasonlóval" elv működésekor
az ember valóban a babonaság és a tudomány határán találja magát.
Csaknem száz év telik el Hahnemann
felfedezése után, mikor egy új, előretörő tudományág, az antropológia kutatásai
megindulnak, és James G. Frazer, ennek a lendületes tudománynak
egyik első nagy tudósa, híres összefoglaló, rendszerező igényű művében,
Az Aranyágban -- persze Hahnemanntól teljesen függetlenül --, "homeopatikusnak"
nevezi azokat az eljárásmódokat, melyeket az úgymond primitív népeknél
gyűjtött, és amely eljárások a "hasonló hasonlót hoz létre" elvén alapulnak.
Külön fejezetet szentel a hasonlósági,
azaz homeopatikus elvre épülő mágikus eljárásoknak, céljaikat tekintve
külön-külön rendszerezi a vadászat sikerességére irányuló, a növények termékenységére
ható, az időjárást befolyásoló rituálékat, hiedelmeket, és a betegségeket
elhárító vagy azokat gyógyító eljárásokat. "Franciaországban a perche-i
parasztok rögeszméje szerint -- írja például Frazer -- a hosszú hányásrohamot
az okozza, hogy a beteg gyomra kioldódott, és ezért lezuhant. Ennek megfelelően
azért hívják el az »orvost«, hogy a gyomrot az eredeti helyére visszaakassza.
Amikor ez meghallja a szimptómákat, a legképtelenebbül tekeregni kezd azzal
a céllal, hogy saját gyomrát is kiakassza. Miután ez állítólag sikerül
neki, újból tekergőzni kezd, fintorokat vág, s a beteg könnyebbséget érez.
A tiszteletdíj öt frank. A dajak orvos pedig, ha beteghez hívják, lefekszik,
és halottnak tetteti magát. Hullaként bánnak vele, gyékénybe göngyölik,
kiviszik a házból, és a földre fektetik. Körülbelül egy óra múlva egy másik
orvos kiszabadítja az álhalottat, életre kelti, úgy hiszik, hogy amint
ez meggyógyult, a betegnek is meg kell gyógyulnia."
Frazer nagy figyelmet szentel
az utánzott állapotoknak, például a születés eljátszásának. Ha egy anya
örökbe akar fogadni egy gyermeket, vagy akár egy érett szakállas férfiút,
el kell játszaniuk a közösség előtt azt, amint az anya megszüli örökbefogadandó
gyermekét, ami ettől az utánzásos színjátéktól vérségi kötelékké válik.
Az utánzás, a hasonlóság alapján elvégzett rituálé nem pusztán a közösség
hitvilágát, de jogi, igazságszolgáltatási rendszerét is szolgálja. (A születés
utánzott eljátszása miért lenne primitívebb gondolat, mint a regressziós
hipnózis, vagy a pszichoanalízis elmélete, amelyben a jelenre kihatással
lévő múltbeli traumák újraélése teszi lehetővé az emlékek által okozott
traumáktól való megszabadulást?) Az utánzásos mágia alapelemei vannak jelen
mind a mai napig a mai ember vallásos gyakorlatában is (az áldozásban például
a bor a vér ivását, az ostya a testet helyettesíti), vagy az ítélkezés
rendjében (lásd szembesítés, a bűntett újraelevenítése a bűnös által),
vagy a hétköznapi élet sorsfordulóit kísérő mai szertartásokban (temetéseken,
lakodalmakon, családi ünnepeken), nem beszélve a művészetekről, mindenekelőtt
a színházról, amelynek legmélyebb gyökere nem más, mint az utánzásos mágia.
Tudomány és mágia kettéválásának
szép példáját írja le Frazer, amikor a szüléseknél alkalmazott homeopatikus
szertartásokról ír: "Néhány borneói dajak törzsnél, ha egy nő vajúdik,
varázslót hívnak, aki a kínlódó nőknek testi segítséget nyújt, megpróbálja
racionális módon megkönnyíteni a szülést. Ugyanakkor egy másik varázsló
a szülőszobán kívül azon fáradozik, hogy ugyanezt a célt olyan eszközökkel
érje el, amelyeket teljesen irracionálisnak kell tekintenünk. Úgy tesz
ugyanis, mintha ő lenne a várandós nő, a hasára helyezett és testére kendővel
erősített kő a méhben levő magzatot jelképezi, a vajúdás tényleges színhelyén
tartózkodó társa által kikiabált utasítások szerint ezt a feltételezett
magzatot testén az igazi gyermek mozgásának utánzásával igazgatja mindaddig,
míg a csecsemő meg nem születik." A példából jól látható Frazernek a modern
tudomány megszületése pillanatában képviselt álláspontja: racionális, tehát
elfogadható a testnek nyújtott fizikai segítség -- elfogadhatatlan, érthetetlen,
fölösleges a lelki támasz, a részvéttel teljes, azonosulást igénylő együttlét.
Hahnemann "ötlete", hogy a gyógyítás
mechanizmusát a hasonlóság ősi, mágikus elvére kell alapozni, nagyban származik
Paracelsustól. Paracelsus a természetben rejlő gyógyító erőket a teremtés
isteni kinyilatkoztatásának vélte, egyfajta rejtett isteni erőt tulajdonított
nekik. Paracelsus "még hitt" az egyes növények, ásványi anyagok szimbolikájában.
A májat például azért gyógyítja az adott növény, mert sárga -- ő még gondolhatta
ezt; aki ezt a gondolatot ma követné, menten sarlatánnak minősülne. Az
egyes anyagok nála nem pusztán anyagi gyógyító hatásukat hordozták, hanem
a teremtés elemeivel, alkimista szimbólumokkal való rokonságukat is. A
só, a kén, a higany -- mind alkimista szimbólumok, a teremtésben megnyilvánuló
egy és oszthatatlan életerő, teremtőerő valamely sajátos vonatkozásának
jelképei. Egy középkori ember számára az egyes színek, a skála hangjai,
a különböző fémek, elemek, ásványok, kristályok kiterjedt analógiarendszert
alkottak, amelyben az egymáshoz rendelhető, egymással "hasonszerű" dolgok
nem pusztán önmagukat képviselik, hanem a teljes egységes lét egy-egy aspektusát,
vonatkozását, dimenzióját.
A homeopátia hasonlóságelvének
előzménye, ihletője, inspirációja Paracelsusnak az egyes növényekhez, ásványokhoz
kötődő tana, az ún. szignatúratan, amely az adott természetes anyag által
hordozott szellemiség szimbolikájából indul ki. A homeopátiának ez lehet
az egyik legvitatottabb nézete, mely egyben a legközelebb áll a világ egyfajta
költői, művészi látásához, így a gyógyításba olyan gyógyítói képességeket
is bevon, mint az intuíció, az empátia, a világ metaforikus, szimbolikus
látása, az analógiás, a mágikus gondolkodásmód.
A csattanó maszlag (Stramonium)
növénynek például szúrós termése van, mikor megérik, hangos csattanással
pattan ki és messzire röpíti magából magjait. Az olyan ember, akin ez a
növény fog segíteni -- persze homeopátiás gyógyszerként, potenciált formában,
hiszen anyagi mivoltában rendkívül mérgező --, az magába zárkózó ember,
a világ felé szúrós pillantásokat vet, ellenségnek véli a környezetét,
de feszülten vár, félrevonul, aztán hirtelen váratlan dühkitörésekkel reagál.
Az árnika (Arnica montana)
szép sárga virágú növény, menekül az ember elől, magas hegyek lejtőin
nő, de ha az ember ebbe a magasságba merészkedik, és a növény egyre
több embert észlel maga körül, akkor feljebb húzódik a hegytető felé.
Az az ember, akit valamilyen trauma ért, sebesülés, baleset vagy lelki
megrázkódtatás, és azt kívánja, hogy békén hagyják, hozzá sem lehet
nyúlni, meg sem lehet érinteni -- annak az embernek nagy bajában a homeopátiás
árnika fog segíteni. Vagyis az árnika "tud" valamit, valamilyen őrá
jellemző tudása van, amit meg lehet tőle
szerezni, és közvetítő anyagba rejtve tárolni lehet, hogy mint tanítást,
információt átadhassa annak, akinek épp erre a tudásra van szüksége.
Nem pusztán arról lehet beszélni
tehát a homeopátiás gyógyítás során, hogy egy növény által egészséges emberen
kiváltott tünetképet kell megfeleltetni egy betegség tünetképével, ennél
valójában többről, az egész világot érintő mély, költői érzékelésről van
szó, az ember lelki, fizikai, szellemi síkjainak egyetlen metaforikus képben
való megragadásáról, amely hasonló lehet egy növényről, ásványról alkotható
metaforikus képpel. Az előbbi példákat folytatva nem az a tanulság tehát,
hogy valamilyen sérülésre, balesetre, traumára árnikát kell adni, hanem
az, hogy az az ember, aki ezt a traumát elszenvedi, milyen fizikai, mentális
állapotban van, vagyis hogyan éli meg a traumáját, és az, ahogyan megéli,
mennyire azonos azzal a metaforával, amely az árnikára jellemző. Egy növény
teljessége, képe kell, hogy hasonló legyen egy ember személyiségének, vagy
akut állapotának teljességével.
Még mindig a példánál maradva,
azt a másik embert, akit valamilyen trauma ért, de nem kerüli az embereket,
nem fekszik fájdalmas elesettségben, hanem minden erejét összeszedve uralkodni
próbál a baján, megpróbál talpra állni, vonszolja magát, végezni akarja
a kötelességeit a végsőkig, annak, noha esetleg ugyanaz a baleset érte,
mint előző emberünket, inkább százszorszépre (Bellis perennis) lesz szüksége
bajainak enyhítéséhez. A kertben nyírt szép pázsit fűszálai között számtalan
százszorszép virágzik, és ha végigmegy rajtuk a fűnyíró, eltünteti őket
mind egy szálig, pár nap múlva viszont már ugyanannyian vannak a fű között.
A százszorszép és az elesettségében is erős, szívós, elpusztíthatatlan
ember között lényegi hasonlóság van. Ezért képes a százszorszép a benne
rejlő információt átadni neki.
A homeopátia lényege tehát nem
az, hogy az adott betegnek mi a betegsége, hanem az, hogy ki az az adott
ember, akinek ez és ez a baja van. Lehet két betegnek ugyanaz a betegsége,
mégis, ha másképp élik át, másféle állapotba kerülnek ettől, akkor különböző
gyógyszer fogja megmutatni a gyógyuláshoz vezető információt az egyiknek
is és a másiknak is. Vagyis -- ahogy mondják -- a homeopátia a legteljesebb
mértékben individuális terápia.
De nem pusztán egy növény
vagy egy állat képével lehet analógiákat alkotni, és azokat egy állapotra
vagy egy személyiségre vonatkoztatni, lehet egyes jelenségeket is. Mindenkinek
ismerős például, hogy milyen állapotot okoz a méh csípése: a bőr vörösen
ég, felduzzad, és ha az embert ezen a részen meleg éri, akkor a fájdalom
fokozódik, ellenben ösztönösen is hideget kíván rá, mert az enyhíti.
A méh mérgéből készült potenciált szerre (Apis mellifica) lehet szüksége
tehát annak, akit a méh megcsíp, de annak is, akinek a testében, vagy
bőrén ehhez a jelenséghez vagy érzéshez hasonló baja van. Jó lesz torokfájásra,
ha a torok duzzadt, vörös,
ég, de a beteg mégis hideget kíván rá inni. Olyan bőrkiütésre, amely
vörös, duzzadt foltokkal jár, és a napon elviselhetetlenül fellobban,
hideg víz alá merülve viszont elviselhető. Jó lesz ödémákban, akár a
lábon, akár a szemen, sőt még fejfájásokban is alkalmazható lesz, ahol
a fej forrónak tűnik, és olyan, mintha megnőtt volna, lüktet és feszül.
A méhméreg gyógyszerként való adásában tehát nem az a szempont, hogy
mire való, fejfájásra-e vagy bőrbajra, hanem az adott jelenség mögötti
lényegi vonások megértése után ennek a valamilyen elvont metaforikus
lényegnek a hasonlósága egy ilyen lényegű jelenséget kiváltó másikkal.
Nem pusztán a jelenségeket,
nemcsak a tüneteket kell tehát látni, hanem azt a mögöttük húzódó lényeget,
ami az egyes jelenségeket összeköti. Azt, amit a tünetek saját lényegükről
mondanak, miként a növény formája nyilatkoztatja ki nekünk, hogy mire való,
a szignatúratan szerint.
Például akinek kökörcsinre lehet
szüksége (Pulsatilla), annak lényegében mindegy, mi baja, hasmenése van-e
éppen vagy náthája, vagy a kedélyállapota hullámzik. A tünetek mögötti
lényeg a változékonyság, amely analógiát teremt ennek az embernek a megnyilvánulásai
között. Ha náthás, akkor orrváladéka hol sűrű, hol átlátszó. Ha hasmenése
van, akkor széklete hol híg, vizes, hol sűrűbb, zöldes. Kedélye pedig olyan,
hogy könnyen sír, és szinte rögtön könnyen nevet. Olyan, mint az áprilisi
időjárás, amelyben a kökörcsin virágzik.
A homeopata gyógyítónak tehát
valahogy az egész világot az egyes jelenségek, jelek mögött meghúzódó belső,
összetartozó lényegek, esszenciák, immanenciák világaként kell látnia.
Ez teszi a gyógyítás művészévé. De egyben ez teszi őt a tudomány számára
megragadhatatlanná. Ahol a szubjektív interpretáció teret nyer, ott a tudomány
határt szab.
Vannak homeopaták, akik
a szignatúratan alapján dolgoznak, eszerint értik meg a beteget, és
eszerint jegyzik meg az egyes gyógyanyagokat. Vannak, aki ezt teljesen
elvetik, és csak a tapasztalati úton, gyógyszerkísérletekben eddig regisztrált,
konkrét, kézzel fogható tünetek rendszerét használják. Vannak, akik
a homeopátia két évszázados múltja alatt összeszedett, rendszerezett
tünetjegyzékek (Repertóriumok) és a betegek által elmondott, kivizsgált
tünetek alapján számításokkal, matematikai precízséggel találják meg
a megfelelő gyógyszert. Van, aki szinte kizárólag intuíció alapján,
a beteg lényének, személyiségének rejtett
központi magjára, életének, gondolkodásának "központi téveszméire",
hiedelemrendszerére, világlátására, énképére koncentrálva érez rá a
megfelelő gyógyszerre az egyes gyógyanyagokhoz kapcsolható, azokra jellemző
esszenciális metaforák hasonlósága révén. A gyógyanyagok összegyűjtött
leírásait tartalmazó homeopátiás gyógyszerkönyvek (Materia Medicák),
leírják az egyes gyógyszerek által kiváltott tünetek rendszerét az ún.
fej-láb séma alapján, vagyis az egyes testrészekhez, szervekhez, szervrendszerekhez
köthető tünetegyütteseket. Vannak azonban olyanok is, amelyek az egyes
gyógyszereknek csupán központi lényegét adják, a szer esszenciáját vagy
magját.
A homeopátia lényegéhez
tartozik, hogy a beteg tüneteinek legjobban megfelelő "hasonszer" kiválasztásában
a legkülönfélébb taktikák és stratégiák követhetők. A helyes választást
a végeredmény, vagyis a beteg gyógyulása igazolja csupán. Ahogy egy
neves mai osztrák homeopata mondta: "Hahnemanntól a hasonlósági szabály
bevezetésének rendszerét örököltük. Ezt a szabályt több szinten bevethetjük,
adhatunk kígyóméregből készült szert valakinek csak azért, mert a gyűrűjén
kígyó van, vagy zebratejet, mert csíkos ruhában jelent meg. A hasonlósági
szabálynak több szintje lehet, köztük irreleváns szintek is." Amire
az idézett homeopata céloz, az nem más, mint a mágia és a tudományos,
rendszerelvű
gondolkodás megfelelő összhangjának megtalálása, annak a határnak az
érzékeny megértése, ahol az analógiákban való gondolkodás valóban babona
(vagyis irreleváns következtetéseket nyújt csupán), és ahol valódi,
élő rejtett összefüggések láncolata látható akár intuíciók segítségével
is. Valahol ugyanezek a művészet végső kérdései is, miként a szürrealisták
mondják, a szürrealizmus nem más, mint az esernyő és a varrógép találkozása
a boncasztalon -- vagyis a művészetnek az az alapkérdése, hogy két,
egymástól távol eső asszociáció mezeje, egy azonosítás, egy hasonlóság,
egy metafora meddig értelmes még, és mikor veszti értelmét. Művészet,
orvostudomány, építészet, ácsmesterség vagy sütés-főzés, gyereknevelés,
kereskedés -- minden emberi mesterség, hivatás, tevékenység, ha eljut
saját legmélyebb értelméig, abban szövetséges, hogy a lét egészét a
maga teljességében legyen képes megragadni.
Mondhatjuk tehát, hogy a homeopátia
egyszerre visszatérés valami ősi emberi tapasztalathoz, és egyben annak
előkészítése egy modern tudományos világképbe illeszthető értelmezésre.
Egyszerre volt az orvostudomány avantgárdja és visszatérés a gyógyítás
ősi gyökereihez. Tiszta forrásban való újramerítkezés. A gyógyítás újabb
egysége felé törekvés. Hiszen eredetileg a gyógyító, mint sámán, egyszerre
orvos, pap és művész. A tudat tágításának mestere, aki képes a világot
egységben látni, a beteg baját is a kozmosz egységéhez mérni, a sorsot
az emberi sorshoz, a természet törvényeit az emberi élet törvényeihez.
A homeopátia radikálisan új és radikálisan ősi kísérlet a gyógyítás tudományos
és művészi, tudományos és hitbéli vonásainak egyesítésére.
Persze mindez úgy tűnik, csak
a tudomány számára nehezen elfogadható, hiszen a tudomány autonóm, önálló
létét éppen a mágiáról való leválásának köszönheti. Az ember minden kultúrában,
korban tudatosan megnevezve vagy öntudatlanul, titokban mindig használta
azokat az erőket, amelyeket a hasonlósági mágia használ. A "hasonló hasonlót
vonz" alapelvet használja a politikai propaganda, manipuláció, haditechnika,
reklám marketing, arculattervezés, formatervezés. Használja az egész gazdasági
világ, amikor egy banképület megjelenése pompát áraszt, gazdagságot, csupa
üveg és márvány, benne minden fotocella, lézertechnika. Noha megjelenhetne
szerényen, egyszerűen, puritánul, ez volna a logikusabb, hiszen azt mutatná,
hogy nem pazarolja magára a befektetők, betétesek pénzét. Nem költ fölösleges
dolgokra, fényűzésre, valóban takarékosan, jól gazdálkodik tehát. Csakhogy
jól tudják a bankárok, kereskedők, reklámszakemberek, hogy a világ a legalapvetőbb
szférákban, a leganyagiabbakban, amelyektől élet vagy halál, életben maradás,
életszínvonal, megélhetés függ, nem logikusan, hanem mágikusan működik.
Vagyis az emberek nem oda viszik a pénzüket, ahol szerény a külső, hanem
oda, ahol hivalkodó, vagyis a "pénz pénzt vonz". Tisztán homeopatikus működése
ez a mágiának. Ami a létezés fenntartásában egzisztenciálisan a legalapvetőbb,
az hasonlósági mágián alapul. Egykor az elejtendő vadat kellett barlangfalra
rajzolni, és nyilakkal megsebezni, hogy a rituálé a valóságban is beteljesedjen,
hasonlóan a rajzhoz. Most felhőkbe törő irodaházakat, bevásárlóközpontokat
kell építeni, hogy a befektetett pénz bejöjjön. A világ egy nem anyagi
erőt működtet anyagi gyarapodására. Értelmetlennek tűnik tehát a gondolkodást,
a hiedelmeket, az ember mentális szintjét, lelkét száműzni, mint nem anyagit,
a világ működésének egészéből.
A hasonlósági elv működik, hatni
tud. Ki jóra használja, ki árt vele -- a kérdés inkább az, hogy hogyan
élhet az ember jól egy felismert működő elvvel.
Miként egy potenciált
szer a hígításának és rázásának mértéke szerint képes az ember különböző
szintjeire hatni -- képes lelki síkon, fizikai, testi síkon egyaránt,
minden szinten egyszerre, vagy csak külön az egyiken --, úgy a hasonlósági
szabály is képes az élet egész területén hatni, nem pusztán a potenciált
szerek által. Ismét Kent írja: "A hasonlósági törvény a valós világban
is jól érvényesül. Minden emberben felfedezhetjük.... Jó példa erre
az a fiatal lány, aki elveszítette az édesanyját vagy a szerelmét, és
belebetegedett, depressziós, állandóan zokog, melankolikus. Ül egy sarokban,
senkit sem hallgat meg, azt hiszi, hogy senki sem sajnálja, mert rajta
kívül másnak nem lehet ekkora bánata. Alkalmazzunk nála allopátiás (vagyis
ellenszeren alapuló) gyógymódot: »Gyere, hiszen nincs is semmi bajod,
légy erős, szedd össze magad!« Ettől csak még melankolikusabb lesz.
A pirongatás, a durva terápia nem tesz jót. De próbálkozzanak homeopátiás
kezeléssel! Alkalmazzanak egy olyan nővért, aki elég jó színésznő is
és már átélt hasonló bánatot, hagyják őt a másik sarokban alakítani!
A páciens hamarosan azt fogja mondani: »Úgy látom,
neked is az a bánatod, mint nekem.« »Igen, elvesztettem a kedvesemet.«
»Akkor bizonyára együttérzel velem!« -- és elkezdenek kórusban jajveszékelni
és sírni. Ez az együttérzés köteléke. Ily módon néha az elmebaj enyhébb
változata is megközelíthető, vagyis az elme gyógyítható. Hahnemann is
alkalmazta ezt a módszert az elme gyógyítására" -- fejezi be Kent.
Vagyis az embernek nem pusztán
a gyógyításhoz, hanem az egész világhoz, az embernek a környezetéhez, embertársaihoz,
családjához, népéhez, szomszédaihoz, az emberiséghez is lehet homeopátiás
viszonya. Vagyis nem pusztán a betegség vagy az egészség metafora, vagy
nemcsak egy növény képe, egy baj tünetegyüttese, egy-egy kórjel jelentése
metaforikus, hanem maga a homeopátia is metafora: a világhoz való hasonlóságon
alapuló hozzáállás jelképe. A világon olyan módon való javítás jelképe,
amely a konfrontáció helyett az együttérzést mozgósítja. Együttérezni,
azonosulni a rosszal, és ebbe az azonosult, hasonlóan rossz állapotba apránként,
hígítva, finoman, puhán belecsempészni a jót.
Magyar nyelven elérhető
irodalom
Josef Rau: Klasszikus homeopátia.
Édesvíz Kiadó, Bp., 1992.
Ravi és Carola Roy: Öngyógyítás
homeopátia segítségével. Medicina Kiadó, Bp.
Buegel--Lewis--Chernin:
Homeopátiás orvoslás. Bevezetés a homeopátia alapjaiba szakemberek és érdeklődők
számára. Springer Hungarica Kiadó, Bp., 1996.
Dr. D. M. Gibson: Elsősegélynyújtás
homeopátiával. Magyar Homeopata Orvosi Egyesület.
Dr. Kürti Katalin--dr. Molnár
Mariann--dr. Zelcsényi Judit: Gyógyítás a családban homeopátiával. Remedium
Kiadó, Szentendre, 1998.
Douglas M. Borland: Gyermekalkatok
a homeopátiában. Remedium Kiadó, Szentendre, 1995.
Thorwald Dethlefsen és Rüdiger
Dahlke: Út a teljességhez. A betegségek jelentése és jelentősége. Arkánum
Kiadó, Bp., 1991.
Robin Hayfield: Homeopátia
-- Útmutató a mindennapi egészségmegőrzéshez. Magyar Könyvklub, Bp.
Vera Rosival: Gyógyító természet.
Homeopátia. Kossuth Kiadó, Bp.
Werner Stumpf: A fejfájás
és a migrén gyógyítása homeopátiával. Medicina Kiadó, Bp.
Stauffer homeopátiás zsebkönyve.
Gondolat Kiadó, Bp., 1992.
Samuel Hahnemann: Organon.
IV. kiadás. Remedium Kiadó, Szentendre. |