GAIA SZEMLE
ITT VAN AMERIKA

A Gaia című ökológiai filmújság 1992. V. 4-i száma a televízió 1-es csatornáján az egyre inkább központosított és tömegfogyasztási célokat szolgáló szimbolikus környezet problémáinak feltárásával, mindennapi életünk rohamos amerikanizálódásával foglalkozott. A meghívott vendégekkel Hollós László beszélgetett. 

Tillmann József
esztéta

-- A kép kultúrája, a technikai képiség egy egyre vastagodó és egyre áthatolhatatlanabbnak látszó falat képez közénk és a természet közé kerülve, és ez tulajdonképpen képletesen is, meg valóságosan is háttérbe szorítja azt, amit természetnek nevezünk. Hiszen azok után a színek után, amiket Hollywood-colorban elénk raknak, a természet tulajdonképpen sápadt jelenség. Hogy ez mennyiben amerikanizálódás? Azt hiszem, ez Európa szívéből jön, csak Amerikán keresztül, nagyítólencseszerűen felnagyítva kapjuk vissza ezeket a dolgokat. De ezt nem lehet azzal a szóval lefedni, hogy amerikanizálódás, mert ez megtévesztő. Ez innen, belőlünk jön, a zsidó-görög-keresztény kultúránknak a közepéből. 

-- Hogyan érhető mindez tetten, a televízió bizonyos műsoraiban, egyáltalán a vizuális kultúra egyes területein?

-- Természetesen a legkézzelfoghatóbban és a legerőteljesebben azokban a klipekben. illetve hirdetésfilmekben jelenik meg, amelyeknek a másodperceiben százezer dollárok feküsznek, és olyan képintenzitásuk van, ami tulajdonképpen minden mást háttérbe szorít, minden másfajta képiséget, és olyan mintát jelent, olyan szoktatást a szemnek, amihez tulajdonképpen mindennek igazodnia kell, ami szeretne a képernyőn megjelenni. Lerövidülni látszanak az események, tulajdonképpen elég már minden 23. kockát összevágni és egymásután rakni, mert annyira belénk égtek ezek az ugrások, ezek a vágások, hogy az életet is kezdjük Ilyen vágásszerűen, ilyen töredékesen, szaggatottan érzékelni. Persze nincs más választásunk, erre valahogy fel kell készülni, ebben gyakorlatozni kell, ezt fel kell tárni, tudatosítani kell, amennyire lehet, mert már küszöbön állnak ennél sokkalta erősebb technikák, amelyekbe egészen bele fog szédülni az ember. 

-- Mekkora szerepet játszik a televízió környezetünk alakításában? 

-- Roppant fontos, döntő szerepet játszik a televízió, mert paradox módon meditációs centrumot képez az életünkben azáltal, hogy van egy keret, amit nézünk nap mint nap, amire rászegeződik a szemünk. Ha egészen messziről akarjuk kezdeni a történetét, akkor a római madárjósokhoz lyukadunk ki, akik az égre függesztettek egy négyzet alakú keretet, és azon át nézték a madarak, illetve a villámok érkeztét. Hát mi valamiféle ilyen fokozott várakozással meredünk erre a furcsa négyszögre, és anélkül, hogy ennek föltétlen tudatában lennénk, ez bizonyos fokig az életünk képzeletbeli középpontja és a társadalomnak is egy imaginárius középpontja. Nem véletlen, hogy ennyire kereszttüzében van a különféle érdekeknek és szándékoknak. 

Én úgy gondolom, a televíziót nem lehet egészen ördöginek tekinteni -- amire hajlanak egyébként általam becsült emberek --, mint ahogy nem lehet az elektronikus evangelizáció eszközévé sem tenni. Mert például súlyos teológiai problémák is felmerülnek azzal kapcsolatban, hogy mit jeleníthet meg a televízió, és mit nem, meddig lehet bebocsátani, mondjuk egy szakrális térbe, és meddig nem. 

-- Van-e valamilyen helyes arány?

-- Ahogy semmilyen technológiai rendszer beáramlásának nem lehet gátat szabni, ugyanúgy ennek sem lehet. Az Európai Közösségben használatos normákat kell bevezetni az arányokat illetően, ezt lehet megtenni, ennél többet azonban nem. Minden ilyen kísérlet reménytelen. Tulajdonképpen az egész múltbeli rendszer is arról szólt, részben, hogy megpróbáljon elhárítani bizonyos technológiai kulturális kihívásokat. Neki nem sikerült, másnak sem fog sikerülni. A kísérleti kezdeményezéseknek kellene terepet és tápot nyújtani, mert a hagyományos mentalitással, szellemi stratégiákkal semmire sem megyünk. Az egész jelenség nemcsak nálunk, de Európa-, sőt világszerte is annyira új, egy-két évtizeddel mérhető, hogy az emberiség sem agyilag, sem mentálisan sincs még felkészülve. Itt tanulni kell, figyelni, ki-

************* innen valami hiányzik a kiadványból ************

Bodor Ferenc
könyvtáros

-- Az egészben az a legizgalmasabb, hogy az elmúlt száz évben a magyar és az amerikai populáris kultúra milyen szinten érintkezett egymással, vagy milyen volt ezeknek a viszonya egymáshoz. 

Amerika mindig a szabadság és a haladás jelképe volt, ezen nem változtatott semmit az I. világháború alatt játszott szerepe sem. Az ígéret földje, a technikai haladásnak a szimbóluma. Onnan jött a mozi. 

Az első háború után nagyon érdekes változás állt be ebben a viszonyban: Magyarország valamilyen formában felnőtt Amerika mellé. Hihetetlen agyelszívás volt. A magyar film- és szórakoztatóipar olyan közel került Amerikához, Hollywoodhoz, New Yorkhoz, mint még soha azelőtt és azután sem. 

Az újságok tele voltak a magyar színészek, rajzfilmesek, díszlettervezők amerikai sikereivel Hollywoodban közhelyviccek jártak arról, hogy a magyarok milyen ügyesek stb. Hogy ez jó dolog volt-e vagy nem, azt nem tudom, egy biztos, hogy az az Amerika került így be Magyarországra a tömegkommunikációval, a filmmel, a zenével. amelyik a legfelületesebb Amerika, mondhatni, a legcsillogóbb Amerika. De nem az igazi. Ez a viszony romlatlan volt még a háború alatt is. Nagyon érdekes, hogy a 40-es évek elején már hadüzenet volt, de Amerikát még mindig, mint a technikai civilizáció legmagasabb fokát emlegették a magyar lapokban. 1944-ben, amikor a háború kiéleződött, és elkezdték bombázni Magyarországot, hirtelen beindult egy váratlan és addig ismeretlen Amerika-képnek a publikálása: Amerikának az árnyoldalait kezdték mutatni. Verik a négereket, gazdagok ülnek az óceánjárókon és napoznak, a szegények meg nyomorognak. Ez egy nagyon demagóg és egy nagyon ügyesen megcsinált jobboldali propaganda volt. 

45 után Amerika megint a szabadságnak, a kultúrának és a civilizációnak lett a mintája, talán egy kicsit az orosz ellenhatásaképpen is. Minden, ami onnan jött, az jó volt, ideális volt, az kellett nekünk; film. zene, tánc, szokások, viselet és elképesztő mennyiségű minta jött ekkor Magyarországra. Érdemes megnézni a zenés-táncos filmeket, a jazz szerepét, a mozdulatoknak a szerepét, hogy hogyan veszik át a magyarok az amerikai mintákat, s aztán hogyan válik mindez az amerikai kapitalizmus torzképévé az 50-es években. Rövid ideig tartott ez a korszak, 48 körül Amerika már megint negatívan kezdett föltűnni. Ekkor vagy negligálták Amerikát, vagy pedig csak torzképeket mutattak róla. Aztán hosszú évekre eltűnt, nagyon ritkán került elő a tömegkommunikációban ez az ország. legföljebb 1954-55 körül, holott egy érdekes mintája volt még mindig a földalatti magyarországi szubkultúrának. Főleg a zenében és a szokásokban, divatban. Ez ritka dolog, talán Németországban volt hasonló a helyzet. És akkor jött az 50-es évek közepe, 1955-56, amikor a popkultúra berobbant, főleg 56 után. Emlékszem az első könyvre, amelyet egy vízipólózó társaság nevében írt Peterdi Pál, itt mutathatták be először a rock and rollt, Elvis Presley-t szövegben. Olyan fölszabadító erejű írás volt, amit nem is lehet semmi máshoz hasonlítani. És akkor az 50-es évek végén. 60-as évek elején volt az a furcsa ambivalens viszony, hogy be is mutatták az amerikai populáris kultúra eredményeit, filmeket is, zenét is. de nem igazán, óvakodva, kerülgették, mint macska a forró kását. Ahova ez a dolog eljutott a 80-as évekre: visszatérés az amerikai kultúra 30-as évekbeli kontroll nélküli, feldolgozatlan fegyvertárába. Nincs igazán mérték, nincs igazán mérce, csak valami neofita buzgalom. 

dr. Kunt Ernő
vizuális antropológus

-- Az egykori miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem, ma Miskolci Universitas 14 emeletes kollégiumának a tetejéről nézve Amerika egyszerre van közel és távol. 

A Miskolc környéki kis falvakban, amelyeket már ez a nagyváros integrált, és úgy elnőtte, szétnőtte, eltorzította önmagát, mint ahogy az amerikai kontinens jellegzetes városai ezt már megtették előttünk, ezekben a kis falvakban az apák és nagyapák Amerikában keresték meg a pénzt azokra a kis házakra, amelyekben Hejőcsaba közepén és a környező kis Szirmabesenyő, Tapolca környékén felépítették otthonaikat. A két világháború múltán azonban bezárultak a külföldi tapasztalatok és a külföldről való tőkeszerzés lehetőségei, és már nem volt mit tenni, mint a környező nagy gyárakban gyűjteni ilyen otthonokra, mint az Avas déli lakótelep. 

Ez a lakótelep egy vulkáni hegységen, az Avas dombján épült, amely mindig is Miskolc városnak, az egykori kisvárosnak a büszkesége volt a borpincéivel, régi temetőjével, templomával. Most a fokozatosan munkájukat vesztő miskolci munkásoknak az otthonát adja. Ilyen módon nagyon jól megfelel annak az Amerika-képnek, amely minél több embernek minél olcsóbban akart lakást adni. 

"Befejezték a Thälman-utcai lakótelep építkezését. Ebből az alkalomból újabb 1108 lakásba költöztek be a boldog tulajdonosok. A telepen két iskola, egy óvoda és egy bölcsőde, valamint egy modern pedagógiai megoldás alapján felszerelt játszótér áll a gyermekek rendelkezésére. "
(MTI 1961. január 7. ) Fotó. Pálfai Gábor

Viszont hiányzik ebből az épületegyüttesből az a fajta tanulság, amelyen már túl vannak a világ különböző nagyvárosait tervező, áttervező, kiegészítő építészek, hogy hogyan lehet egy ilyen betondzsungelt szervessé, emberközelivé tenni. Ez itt teljesen hiányzik, és ilyen módon mélységesen megfelel, és jól kifejezi Miskolcnak -- ennek az egykori gyárvárosnak, amely most az új arculatát keresi ezzel az új egyetemmel is -- a nyers, erős és erőszakos mivoltát. Azt a nyers, erős és erőszakos mivoltot, amellyel például az egyetem is kialakult. Ahogy ebbe a szép Tapolca-patak és a Hejő-patak természetes melegvizei melletti kis ligetecskébe egyszer csak elhatározták 1949-ben, hogy nehézipari műszaki egyetemet, egy fellegvárat fognak építeni. 

Természetesen a szocialista realizmus legjellegzetesebb példájául építve meg a kollégiumokat. Hogy úgy mondjam, ennek a stílusnak mintapéldái ezek az épületek. Benyomultak hát ebbe a kies ligetbe, és itt egész rövid idő alatt jellegzetes módon, rabok munkájával megépítették az 1950--51-ben már fokozatosan átadásra is kerülő Rákosi Mátyás Egyetemet. 

Ahogy ezek az épületek szögletes és nem ligetbe való, nem organikus környezetbe illeszkedő mivoltukkal szétdúlták és eltorzították ezt a természeti képet, ugyanez történt tulajdonképpen itt a Felvidék kapujában ezzel a kisvárossal, amelyet szétdúlt és eltorzított az a fajta iparpolitika, amely északra tőle, a Sajó völgyében a legnehezebb és a legveszélyesebb vegyipari gyárak felépítését erőszakolta. Amely ennek a városnak a szomszédságába olyan ipari létesítményeket tett, amelyektől szinte nem is tudott tovább növekedni, és egyszerűen belerokkant. 

Az egykori Miskolc kishivatalnokok, katonatisztek, kereskedők, kézművesek jellegzetes, de átmeneti felvidéki otthona volt. Egy jellegzetes belső klímája volt. Ez a klíma nem bírta elviselni azt a súlyt, hogy Kassa elvesztése után Miskolcra hárult a kulturális, közigazgatási és gazdasági központképző szerep. 

Azonban nemcsak ezek a fajta nyomások befolyásolták az itt élő embereket. Természetesen az ilyen nagy közösségben együtt élő populáció messzemenően igényli az irányítást. Tehát a televízió többszörösen fontos szerepet játszik itt. Ezt Amerikában épp olyan régen tudják, és az amerikai demokrácia iránti vágyakozást fejezi ki a rettenetesen sok tévécsatorna, amely állandóan versenyez abban, hogy az emberek igényeit, azokat az esti. délutáni, kora reggeli órákat valahogyan lekösse. 

Tulajdonképpen az Avas déli lakótelep igen jó példa a lakótelepre, amelyen az emberek sűrűn egymás mellé vannak beosztva. De nem szomszédok, nincsenek szomszédsági viszonyban, nincsenek rokonsági viszonyban, hanem az idegenség legkilátástalanabb viszonyaiban vannak, és szintén megint csak nem képeznek organikus egységet. 

Mivel a szomszéddal nem beszélgethetnek, egymással is szinte már alig beszélgetnek, ezért a televízió az, amelyben megpróbálnak valamiféle kikapcsolódást, továbbképzési lehetőséget, szellemi felüdülést találni. Hogy erre mennyire alkalmas a televízió műsora, ez mindenütt vita kérdése, azonban ha már Amerikáról beszélünk, az egészen bizonyos, hogy megint csak közel is van Amerika, és távol is. 

Közel van abban a tekintetben, hogy a televíziókészüléket tipikusan a hálószobákban helyezik el ezen a lakótelepen. A hatalom, a központi akarat, bármilyen az, ott van a nászi ággyal szemben, a legintimebb belsőben, ott mondják el közismert műsorvezetők, hogy éppen kinek, miről, hogyan kell vélekednie. Ilyen vonatkozásban ez Amerikában is pontosan ugyanígy van. Ugyanakkor távol van Amerika abban a tekintetben, hogy itt a tévé 1-es és tévé 2-es között lehet válogatni -- illetve van egy helyi adó, amely próbálja ezt a helyi közösséget valahogyan egységgé kovácsolni, de hát ezt nagyon nehéz megtenni --, tehát három adó közül választhatnak. Amerikában azonban az amerikai szabadságvágy, vagy az amerikai kísérlet az önmegvalósításra -- persze nagy kérdés, hogy ez mennyire sikerült; nekem erős kétségeim vannak -- magával hozta, hogy a demokrácia a televíziózás terén is megvalósult, beláthatatlanul, kilátástalanul sok televíziós állomás egyszemélyes, ötszemélyes, különböző érdekeket szolgáló, próbálja kielégíteni az ugyancsak izolációban élő emberek ilyen típusú igényeit. 

Elvileg a televízió nagyszerű lehetőség arra, hogy egy ilyen ridegen egymástól izolált környezetben élő kis társadalmat megpróbáljon összekovácsolni. Az a kábel, amely minden lakáshoz elviszi a kábeladás üzenetét, tulajdonképpen kifejezheti azt, amit régen a falu pletykája, hírei stb. a maguk természetes terjedési útjain, a levegőben, fültől fülig, szájtól szájig vittek. Jó volna ezért, ha a helyi televíziók itt Magyarországon és Közép-Európában sokkal rugalmasabbak lennének, nem ezek a bizonyos "királyi" televízió-típusok. 

Nem beásva az emelvény mögé, a papír fölé, okos képet vágva, mondanák az igazságot, hanem szabadon ki-be járhatnának emberek és mondhatnák a magukét, saját számukra. Mert a helyi televízióknak az volna a feladata -- és néha sokszor a központi nemzeti médiumoknak is --. hogy a nem eléggé artikulált igényeket a megfogalmazódásuk, az artikulálódásuk közepette fejezzék ki. Mint ahogy az is jó lenne, hogy azok az emberek, akik itt laknak, az otthonuk négyszögletességét oldani. 

Sajó Tamás
művészettörténész

-- Egy átlagos pesti utcán körülbelül ezerötszáz-kétezer felirat tereli az embert, hogyha végig megy rajta. És ebbe nem számítottam bele a boltok kirakatának, tárgyainak a feliratát, melyekkel ez a szám háromszorosára, négyszeresére ugorna. Nemcsak a cégtáblákra, meg a cégtáblákat előrejelző egyéb táblákra gondolok itt, hanem a "Vigyázz, nagyfeszültség, életveszélyes!", vagy "A házmester ablakán kétszer tessék csengetni!", "Vigyázz, a kutya harap!", vagy a "Jézus szeret téged" nagybetűs feliratra, a plakátok nagybetűs felirataira. Tehát mindarra, amit az ember az utcán végigmenve akár önkéntelenül is végigsöpör, végigolvas. És közben mindabból, amiről az utcán írnak, már valamilyen képe is van ennek az utcának az életéről, kultúrájáról, a városban betöltött rangjáról, szerepéről, egyáltalán, a város életéről. 

Ez az élet azonban változik, elszáll, az írás pedig megmarad, sokszor évtizedekig is, mint ahogy a márványba vagy műmárványba vésett feliratokon, vagy a nagy kőbetűkkel kirakott feliratokon mindmáig láthatjuk. Ha az ember három-négy ilyen feliratot lát egy mostani városrészben, hirtelen bevillan valami egészen másfajta életforma, valami másfajta kultúra, valami másfajta élet, amit ez a városrész valaha élt, s amit már nem él. Valami abból a szerepből, meg abból az ízléskultúrából, amit ez a városrész talán magáénak tudhatott, és amit mi már idegenként, másik kultúraként csodálunk meg rajta. A mindennapok történelme, mondhatjuk így. 

Van egy másfajta fölirat-maradvány is, egy másfajta ilyen üres információkövület, amelyből kihalt az élet, amely nem a mindennapok történelmére, hanem az úgynevezett nagytörténelemre utal. Mint azok a cirill-betűs feliratok: "Ellenőrizd, hogy itt nincs akna!", melyeket sablonnal festettek fel 45-ben a házak falára, az ellenőrző tiszt nevével és rendfokozatával. Vagy a "Ceausescu fasiszta" felirat a román követséggel szemben, amit ugyancsak sablonnal festettek fel, vagy az "óvóhely" feliratok sokhelyütt a városban, melyek mindmáig megvannak. Ezekből is összeáll valami abból az életből, abból a történelemből, amit ez a városrész valaha megélt. 

-- Ezek elvesztése tulajdonképpen kulturális értékvesztést is jelentene. Miért lényeges, hogy ezek megmaradjanak? Egyáltalán lényeges -- e hogy megmaradjanak?

-- Sokszor vitatkozunk erről a barátaimmal. Azt mondják: jó, maradjanak a feliratok addig, amíg különösebben hozzá nem nyúlnak a házhoz. De mondjuk, egy nagytatarozáskor, amikor az egész házat lefestik szép fehérre, akkor fessék le a feliratot is szép fehérre. Ez valahogy olyan szemléletet tükröz, hogy a ház élete igazából a nagytatarozáskor kezdődik, mint szilveszterkor, amikor lehet új életet kezdeni és a régit elfelejteni. Azt gondolom, hogy egy ház élete akkor kezdődik, amikor megépítik, vagy még korábban, amikor megtervezik. Sokkal szegényebbek lennénk, ha veszni hagynánk apáinknak, nagyapáinknak, dédapáinknak ezt a kultúráját, amely még nyomokban fellelhető közöttünk, és amelyből jobban megérthetjük magunkat is. 

"Kassák Lajos, a XX. századi magyar avantgard kiemelkedő alakja, író, költő, festő. Érsekújváron született 1887-ben. Fiatal vasmunkásként munkát keresve indult el a fővárosba. Agyalföldön talált munkát, és ott is telepedett le. Az 1905-ös sztrájkmozgalomban angyalföldi szaktársaival aktívan részt vett. Itt indult el írói, költői, lapszerkesztői munkássága is. Az "Egy ember élete" című önéletrajzi kötetében ír ezekről a törekvéseiről, küzdelmeiről, ír a Fóti útról -- a mai Kassák Lajos utca -- és környékéről, írt életéről, családjáról és a korról. A mai Kassák Lajos utcát fényképeztük 1988-ban. "
(MTI 1988. április 15. ) Fotó. Molnár Edit

A posztmodern építészetnek kiváló eszközei vannak arra, hogy ezeket a történelmi jeleket, vagy más kultúrára mutató jeleket beépítsék az új házba is, hogy tudjuk, nem akkor kezdődött a ház, amikor megépítették, amikor tatarozták, vagy amikor mi beleköltöztünk, friss mészszagúan, hanem már sokkal előbb. Hogy ez a ház valamiképpen a nagyapáink emlékét hordozza, valaki nagyapjáét közülünk. 

Karátson Gábor
festő

-- Van egy Blake vers: amelynek utolsó versszaka, hogy: "Föld, s víz istene mind nekilát, keresi, kutatja azt a fát, de hasztalan kutatja, ha az emberi agyban nőtt az a fa". 

Én azt hiszem, hogy itt maga a fogalom már valahogy téves. Én tulajdonképpen már a természeti környezet fogalmat sem érzem jónak, mert az emberi önzés van benne, hogy azért védjük meg, mert az a mi környezetünk. Tulajdonképpen valami más nevet kellene ennek adni. Jaspersnek van egy ilyen fogalma, a körülvevő, das Umgebende, ez nála az istenit jelenti. De ugye a meghatározás szerint az istenit én nem védhetem meg. Ha az nem véd meg engem, akkor el vagyok veszve, nem hogy én védeném. Úgy hogy szerintem ebben a fogalomban már egy nagy zűrzavar rejlik. Persze ha más "lényekről" van szó, akkor túlteszi magát az ember ezen. Ám ami a kultúrát illeti, a szellemet, itt önmagunkról van szó. Én azt gondolom, hogy a szellemnek megvan a maga útja és a maga tragikuma is. Ami ebből külső képként megjelenik, mint gyanús, mint kísértő elem, az azért olyan, mert mibennünk van. Az ellen én tulajdonképpen nem harcolhatok. Erről meg vagyok győződve, hiszen nekem kell próbálnom valahogy előbbre jutnom az úton. Ez tulajdonképpen egy filozófiai és vallási kérdés, ami azt jelenti, hogy hagyni kell a művészeket, meg a filozófusokat, és akik imádkozni akarnak, vagy meditálni szabadon, az talán segít. Másban én egyáltalán nem bízom. 

Nem látom értelmét, hogy ellenezzem azt, hogy van giccs, mert az a benyomásom, hogy az egész huszadik század egy nagy giccs. Atombombástól, környezetszennyezéstől és mindenestül. Ami nem giccses, az a természet, és amit most az emberiség produkál, az tulajdonképpen mind giccs. Így ennek egyes részleteit megragadni nemcsak, hogy fölösleges, valahogy károsnak érzem, annak ellenére, hogy azok tényleg lehet, hogy nagyon visszataszító jelenségek. Az más kérdés, hogy bizonyos dolgokat nyilván törvénnyel kell szabályozni. Jó lenne, ha megint csend lenne éjszaka, alhatnának az emberek, meg a levegő is a kultúrához tartozik, és jó lenne, ha nem fojtana meg, hanem finom lenne, mint régen. De a napilapokban, meg a képeslapokban, meg a levelezőlapokon megjelenő rútság ellen énszerintem, nem lehet védekezni. Majd ha eljön esetleg megint egy olyan kor, amikor igazi kultúra lesz, akkor jobb, ha ezek maguktól eltűnnek, mint az árnyak hajnalban. 

Csak várjuk ki! Hátha nem halunk meg addig...

Én azt gondolom, hogy csak pozitívan lehet érte tevékenykedni. Heidegger írta, hogy valami ellen küzdeni, az mindig nagyon csúfos dolog. Egyet lehet megpróbálni: létrehozni valamit, ami vagy beleállítani, ami akkor talán jótékonyan fog hatni. A műalkotások sem azért születnek, hogy ne legyenek rossz műalkotások. Viszont ha vannak jók, akkor valahogy talán eltűnnek a rosszak. Itt ez egy egzisztenciális probléma, egy ontológiai kérdés, hogy miért lett egyszerűen ilyen pokoli csúnya minden. Ezzel persze nem lehet magát a csúnyaságot megtámadni. 

-- Mégis kiemelnél néhány fenyegetőbb pontot a kulturális környezetünkből?

-- Nem, nem emelnék ki egyet sem, mert én azt gondolom, hogy amíg mi ilyenek vagyunk, addig erre valahogy szükségünk van, tehát ha másért nem, akkor azért, hogy ez kínozzon bennünket. Tehát ha körülöttünk megjelenik minden, ami bennünk olyan nagyon rossz, vagy rút, az bánt bennünket, dörzsöl, kisebez. De ha azt onnan eltüntetik, akkor mi azt megint produkáljuk.

Ezzel szembe kell nézni, hogy mi most eléggé torz lényekké váltunk, úgy általában, mi mint emberek. És ez valamiért van, hogy ide jutottunk ma, mára, és én csalásnak érezném a kulturális környezeten számon kérni ezt. Hogy miért olyan a prostituált? Azért olyan, mert bennünk is lakik az a prostituált, és az Isten is. Nem tudjuk pontosan, hogy miért van ez így. Ám lehet, hogy még javunkra is válik valahogy. Mert először tényleg a természettel meg embertársunkkal szemben követtünk el elmondhatatlan bűnöket. És akkor ebből az derül ki, hogy akik csinálták, azok pornó-újságokat olvasnak. Ez tetszik nekik. És nem lehet elvenni tőlük. mert megszerzik a következő sarkon megint. Egyszerűen lehetetlen ez ellen védekezni. Valahogy el vagyunk csusszanva, félresiklottunk valahogyan. De én nem tudom benned sem és másban sem azt ostorozni, hogy el vagyunk csusszanva, ilyen értelemben kizárólag magammal foglalkozhatok, hogy én félrecsúsztam-e, vagy nem, vagy mi a helyzet velem. Azt hiszem, hogy ha valaki ezzel rendesen foglalkozik, akkor ez számít, tehát ez nem egy önző dolog, hanem akkor ez kiterjed az úgynevezett környezeté re is. Dehát talán egyszer megint kinő a földből valami szép...